Az utolsó tél (Befejezett)

18.

A délutáni tanórák után az iskola kapuja mellett állva néztem végig, ahogy az öcsémet a nevelőszülei kezén fogva vezették hazafelé. Vajon milyen házuk lehet? Biztos van egy saját szobája, rengeteg játékkal, és megvan mindene, amiről csak álmodhat. Az elmúlt éveim minden percében azt kívántam, hogy így legyen. Bár nem sikerült azon a reggelen megvédenem őt, a sors mégis megtette ezt helyettem. Nekem egy teljesen más utat szántak, de örültem, hogy Henrynek megvolt az esélye egy normális életre, egy békés gyerekkorra, ahol vidáman játszhat, és a legnagyobb nehézsége az, hogy felkészüljön az óráira az iskolában.

Mégis ahogy figyeltem a távolodó alakját, rettenetes hiányérzetem támadt. Velem kellett volna lennie, nekem kellett volna gondoskodnom róla a szüleink helyett, az én feladatom lett volna tanulni vele, és átadni neki a családunk értékeit. Azt akartam, hogy lássa, milyenek is voltak a szüleink, órákon át tudtam volna mesélni neki róluk, az életünkről, a gyerekkorunkról, amikor még mindannyian békében éltünk a hegyekben. Ez azonban csak az én emlékeimben volt jelen, neki egy teljesen más világképe alakulhatott ki az évek alatt, új emlékekkel és élményekkel, amikben én nem szerepeltem. Mégis amíg beszélgettünk, és hevesen integetett nekem, úgy éreztem sikerült emlékek nélkül is kapcsolódnunk, és ez tényleg eléggé leírhatatlan érzéseket ébresztett bennem. Egy nap majd talán lesz lehetőségem neki mesélni, és átadni ezeket az érzelmeket. Minden borzalom ellenére a sorsom, amit örökké borzalmasnak könyveltem el, megváltozott, és elkezdett a jó dolgok irányába haladni. Daniellel az oldalamon úgy éreztem megállíthatatlan vagyok. Tudtam, hogy jöhet bármilyen nehézség, ketten majd valahogy megbirkózunk vele, hiszen a bál éjjelén fogadalmat tettünk, hogy mindig számíthatunk a másikra, és nem választhatnak el bennünket.

Ahogy szinte már mindenki elhagyta az épületet, Daniel óvatosan megsimította a kezemet, majd elindult a parkoló jármű felé. Nem zavart meg, észrevehette, hogy nagyon el vagyok merülve a gondolataimba.

- Úgy terveztem a napot, hogy szétnézünk kicsit az egyik közeli kisvárosban, mit szólsz hozzá? - törte meg a csendet, nem sokkal azután, hogy elindultunk.

- Nem lesz késő, mire visszaérünk? Abby nem ér haza előttünk? - kérdeztem, kissé szomorúan. Nem volt egyszerű mindennap elrejtenem, hogy szerelmes vagyok a gazdám fiába, aki iránt a mostohahúga is ugyanilyen érzelmeket táplált, és képes lett volna bármire, hogy engem távol tartson tőle.

- Már napokkal ezelőtt megszerveztem ezt a délutánt, hogy semmi ne akadályozzon abban, hogy veled lehessek. Átmentem az egyik jó barátnőjéhez, aki odavan értem, és megkértem, hogy hívja el iskolába, azután pedig, hogy vegye rá egy ottalvós estére. Abby már egy ideje nem mozdult ki a házból és  lehet akármilyen szomorú vagy mérges, ő is vágyik a társaságra, úgyhogy nagyon bíztam benne, hogy belesétál a csapdámba.

- Ez elképesztő. Mit ajánlottál fel a lánynak? -kérdeztem. Nem volt meglepő számomra, hogy aki él és lélegzik, valamint nőnemű, az felfigyel Danielre, hiszen páratlan kinézettel rendelkezett, magas is volt, jó kiállású, mindene megvolt, amiért odavoltak a lányok. Én elég más voltam hozzá képest, alacsonyabb, sokkal vékonyabb, nem rendelkeztem kiemelkedő izomzattal, pár hónappal ezelőttig teljesen úgy festhettem, mint aki alig él. Soha nem gondoltam úgy magamra, hogy szerethető lennék, vagy épp jó kinézettel rendelkeznék. Próbáltam túlélni, és kitartani. Hónapokig csak álmodoztam a fiúról, akivel a napjaim töltöttem, most pedig egészen elképesztő volt, hogy a páromnak nevezhetem, aki mindent elkövetett azért, hogy eltölthessen velem egy kevés időt.

- Vittem neki rózsát, teljesen el volt ájulva tőle. -felelte. -De szigorúan csak a terv kedvéért. - mosolygott rám, ami megmelengette a lelkemet.