Az utolsó tél (Befejezett)

19.

Bár a délelőtt nagy része már eltelt, az égen továbbra is egyre sokasodtak a sötét, komor felhők. Pár nappal ezelőtt december ellenére még szép idő volt, most azonban nagyon úgy festett, havazni fog. Megkezdődött az egyik legnehezebb időszak az évben, legalábbis számomra. Túl sok minden volt köthető ehhez a hónaphoz, az eddigi évekhez képest most még is könnyebbnek éreztem felkészíteni magam ezekre a dátumokra. Hamarosan ismét egy évvel öregebb leszek, és eltöltöm majd az első karácsonyomat Daniellel. Furcsa érzés volt, hogy közeledtünk az év végéhez. Úgy éreztem, mintha csak tegnap léptem volna be ezen ház ajtaján, mégis, hónapokkal később még mindig itt keltem fel, és éltem a hétköznapjaimat. Nyugodtan és békésen készültem az ünnepekre, és a kegyetlenségek évfordulójára is. Pár apró dolog azonban mégis nyugtalanított. Danielnek nem sikerült azóta semmilyen információhoz jutnia, se az eltűnésekkel, se a mészárlás napjával kapcsolatban. Folyamatosan bármerre is próbált meg kutakodni, zsákutcába futott. Sajnos az esetek folytatódtak, bár a sajtó úgy vettem észre megpróbálta elhallgatni, pár család mégis nyilatkozott a szabadúszós újságíróknak. Csalódottak voltak, és féltek, hiszen a legbecsesebb dolgot ragadták el tőlük, a gyermekeiket. Tíz évvel ezelőtt a falvam megtámadásával is hasonló volt a helyzet, az elején néma csend- később pedig érkezett a magyarázó történet az eseményekre.

Bár semmi köze nem volt ezeknek az eltűnéseknek a családom meggyilkolásához, mégis folyamatosan egy rossz érzés lapult meg bennem, ami nem hagyott nyugodni. Próbáltam elterelni a figyelmemet, de nem segített, hogy a polgármester szinte sosem volt itthon, üzleti utakra hagyatkozva, Abby továbbra is pár napot járt csak iskolába, Kate pedig teljesen eltűnt a szemünk elől, bezárkózott a szobájába, nem reagált, ha szóltam neki, nem láttam reggelizni, sem ebédelni, hetek óta olyan volt, mintha neki is nyoma veszett volna. Amikor ideérkeztem, ő volt a legelső ember, aki kedvesen szólt hozzám, és érző emberi lényként bánt velem, mesélt nekem édesanyámról, és foglalkozott az érzéseimmel, úgyhogy még szép, hogy aggódtam érte. Rajtam kívül senki más nem hozta fel, hogy merre lehet, mi a baja, se a saját lányát nem foglalkoztatta, ahogy a férjét sem, Daniel pedig annyira el volt foglalva, hogy ismét estig dolgozott, úgyhogy számára is közömbös dolog volt a nevelőanyja hogyléte.

Így hát a gondtalan napokat felváltották az aggasztó órák, és egyedül töltött percek. Szerettem volna már ott tartani, amit hetekkel ezelőtt beszéltünk Daniellel, de most nagyon nem úgy tűnt, hogy ez megvalósulni látszik. Szabad perceimben, amikor nem volt itthon, és Abby sem tartotta rajtam a szemét, azokat a könyveket olvastam, amiket még tőle kértem kölcsön, a kialakuló kapcsolatunk elején. Annyira, de annyira hiányzott. Tisztában voltam vele, hogy mindent azért tesz, hogy biztosíthasson nekünk egy olyan jövőt, amiről mindketten álmodoztunk. Nehéz volt kibírni a napokat nélküle, és ezt vettem észre a mostohahúgán is. Elhanyagolta őt a ház ura, és a gyerekkori szerelme sem vett róla tudomást a bál óta. A folyamatos megvető nézéséből tudtam, hogy emiatt engem okol, de igyekeztem semmiféle érzelmet kimutatni az irányába.

Daniel úgy tűnt, jól tud időzíteni, ugyanis megint akkor volt szabadnapja, amikor a húgának közös kirándulása az osztályával, egy szomszédos kisvárosban. Minden a közelgő karácsony körül forgott, a városokban és falvakban egyre több bódé épült, ahol díszeket, süteményeket, vagy forralt bort árultak. Daniel elmondása szerint egyik stand díszesebb, mint a másik, az árakról meg ne is beszéljünk.

- Van kedved megnézni az egyik vásárt, ha végeztünk? Itt egy utcával arrébb egész jó árusok vannak. - vetette fel, miközben minden előkészületet megtett, hogy nekiállhasson a festményének, aminek én voltam a modellje.

- Annyit hallottam már róla, hogy egyre kíváncsibb vagyok. -forgattam meg a szemeim, amire egy rosszalló pillantást kaptam az előttem ülő művészúrtól.