Az utolsó tél (Befejezett)

12.

Akkor jöttem rá, hogy utálom a sötétséget, amikor órákon keresztül több tucatnyi rémült gyerekkel összezárva utaztam az ismeretlen felé, egy teherautóban, fény és információk nélkül. Amiket tudtunk: A családunkat megölték, ránk pedig nem vár semmi jó ezek után.

Mai napig fel tudom idézni a félelmet, és azt a mérhetetlen szomorúságot, amit akkor éreztem. Anyával még előző este megbeszéltük, hogy elkezdünk készülődni az ünnepekre, és a születésnapomra, apa pedig megígérte, hogy a lehető legnagyobb fenyőfát hozza majd haza délelőtt nekünk. A háború és a bizonytalanság ellenére mindenki nagyon várta a közeledő karácsonyt, ami békét és szeretet vitt az emberek szívébe legalább egy kis időre. Amíg a családom mellettem volt, nem féltem semmitől, nem gondoltam arra, hogy a világom másmilyen is lehet, hiszen semmi rosszat nem tapasztaltam addig a napig. Az Élet maga pedig úgy gondolta, bepótolja, azt ami kimaradt, hiszen ezek után mondhatni csak is borzasztó dolgok történtek velem.

Mindegyikünk egyként sóhajtott fel, amikor a szállítóeszköz végre megállt. Lépteket hallva vártunk arra, hogy kinyissák az ajtót, azonban szabadulást nem reméltünk, hiszen biztosra menve megkötözték a kezeinket, és a lábainkat is.

A hirtelen beszűrődő fény zavarta a feketeséghez hozzászokó szememet, így becsuktam. Bár csak egy pillanat volt az egész, láttam magam előtt ahogy apa szomorúan ram néz, mielőtt élettelenül összeesik a hóban, valamint hallottam, ahogy anya a halála előtt a nevemet sikoltja.

Több őr is összegyűlt, hogy leszedjék a lábainkról a kötelet, a kezünk azonban továbbra is szorításban maradt. Annyira féltem, hogy meg sem fordult a fejemben a szökés. Bár az addigi életemet pár perc alatt vették el tőlem, egy dologban biztos voltam: Életben kell maradnom, hiszen Henry számít rám, és ígéretet tettem édesanyámnak, hogy megvédem Őt. Az egyetlen életben maradt családtagomat.

Gyorsan körbepillantottam, mielőtt jött a parancs, hogy induljunk el. Egy eléggé elhagyatott helyre hoztak bennünket, üres mezők, elvétve pár domb vette körül a csapatot. Annyira siralmas a helyzet, hogy még a növények is elhagyták ezt a helyszínt, ezt gondoltam akkor magamban, ami nem állt távol a valóságtól. Sehol egy felnőtt, ahogy gondoltam, csak a gyerekeket hagyták életben, fiúkat, lányokat egyaránt. A legidősebb közöttünk maximum tizenhárom éves lehetett.

A szüleinkkel és rokonainkkal mi lesz? Vajon eltemetik őket tisztességesen, vagy otthagyják a testüket elporladni a hóban, házakban? Ha kijutok innen, megtudom vajon látogatni őket, hogy elbúcsúzzak? A házunkat egyben hagyták, vagy pedig porrá rombolták? Érkezik segítség vajon, vagy teljesen törvényes, hogy lemészároltak majdnem egy egész várost?

Hiába törtem ezen a fejem, nem érkezett válasz, egyedül annyit tudtam tenni, hogy követem a parancsokat, amiket kapok.

Libasorban terelgettek be minket az előttünk lévő hatalmas épületbe, ami úgy látszott az új ,,otthonom" lesz egy ideig. Kívülről elég elhagyatottnak tűnt, ami logikus, hiszen szó szerint a semmi közepén helyezkedett el. Valamikor régen egy vár szerepét tölthette be, azonban már csak romoknak lehetett nevezni, omladozó kövek, és erős növényzet ölelték körül.

Belülről sem volt túl bizalomgerjesztő, hideg volt, a megmaradt falak pedig nyirkosan vártak bennünket.

Mindenféle magyarázat nélkül megállították a csapatot a szűk, sötét folyosó végén, majd nemre és korcsoportra osztottak bennünket. Minden csoport külön őrökkel elindult a hely felé, ami az elkövetkezendő két évben az alvóhelyünket jelentette.

Úgy maradt meg az emlékezetemben, és úgy is nézett ki, mint egy börtön. Rácsok választottak el minket a külvilágtól, a szabadságunktól, a régi életünktől. Nem maradt senki, aki megvigasztaljon, ha valamim fáj, vagy ha szomorú vagyok, csak magamra számíthattam.