Az utolsó tél (Befejezett)

14.

A Daniellel való eltávolodásunk után a nappalok vánszorogva, és egyhangúan teltek el.

Nem volt, akinek örömmel és kreativitással készíthettem volna reggelit, hiszen már reggel hatkor útra kelt az apjával, nem tudtam vele átbeszélni a könyvek tartalmát sem, amiket kölcsönadott, hiszen már vagy egy hete tettem be utoljára a lábam a szobájába. Ha véletlenül össze is futottunk egy pár percre, kerültem a tekintetét, és ő is ugyanígy tett. Voltak olyan napok, amikor haza sem jött, hiába vártam a nappaliban rá hajnalig.

Fogalmam sem volt kinél tölthette az éjszakát, de inkább bele sem akartam gondolni.

Bár Abbyben nem bíztam meg, és nem gondoltam a pár nappal ezelőtti beszélgetésünk miatt egy jó embernek, úgy tűnt, ő is aggódik a szeretett fiú miatt. Óránként nézte a nappali nagy ablakából, mikor érkezik, és ha ez nem történt meg, csalódottan bezárkózott a szobájába. Neki is voltak érzései, én pedig teljesen tudtam azonosulni velük, hiszen nekem is hiányzott Daniel. Úgy éreztem, hogy egyikünk sem rajong a bál ötletéért, a hátunk közepére se kívántuk a sok felhajtást, a rengeteg embert, és az ezzel járó szervezkedést. Ahol csak tudtam, próbáltam segíteni Kate-nek, a lánya azonban szinte mindent magára vállalt, tényleg komolyan vette a "tökéletes bált szervez a luvnyáknak" tervét. Nem tudtam mik lehetnek a valós szándékai, azonban azt be kellett ismernem, hogy kitett magáért, gyönyörű kézzel írt meghívókat készített, összeállította a menüt, az italválasztékot, beszerzett pár nagyon előkelő új bútort is, úgyhogy minden készen állt a nagy estére.

Kate kiegészítésként még egy zongora és tánctanárt is bérelt, akik segítettek Danielnek délutánonként felkészülni, ha hazaérkezett. Az asszonyság kívánsága az volt, hogy a fogadott fia pár szép dallal nyissa meg az eseményt, majd táncoljon a lehető legtöbb lánnyal-ehhez kellett az oktatás, ugyanis állítása szerint nem épp a legjobb mozgású ifjúnak készültek ezzel a nagy eseménnyel. Mikor ezt mesélte, elképzeltem milyen lehet Daniel táncolás közben, és csak mosolyogtam az illúziómon. Már csak pár nap választott el attól, hogy lássam őt számtalan gyönyörű, fiatal lánnyal kézen fogva sétálni, bájologni, a távolból figyelni, ahogy kezet csókol egyesével nekik, és mosolyog, olyan szélesen, ahogy akkor szokott, mikor együtt vagyunk.

Próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat, de nem igazán ment. Mióta Abby figyelmeztetett, hogy nem lesz jó vége, ha kettejük közé állok, a kedvem egyre rosszabb lett. Nem mosolyogtam, nem keltem motiváltan, sőt, alig tudtam aludni. Ha lehunytam a szemeimet, a szőke lányt láttam magam előtt, ahogy elveszi tőlem a hőn szeretett fiatalurat, ravaszan mosolyogva.

Nem tudtam eldönteni igaz lehet-e, amiket mondott. Esténként újra és újra elolvastam a verses kötetet, amit még hetekkel ezelőtt kölcsönkértem, és tanakodtam. Hiába mondta azt, hogy semmi különleges nincs ebben, se bennem, én ezt nem így éreztem. A szüleim után Daniel volt az egyetlen, aki nem elvett az életemből, hanem hozzáadott. Úgy nőttem fel, hogy féltették tőlem az ételt, a fekhelyet, a ruhákat, ez azonban gyökeresen megváltozott, amint közelebb kerültem a polgármester fiához. Kölcsönadta a legértékesebb olvasnivalóit, amit az évek alatt gyűjtött össze, ha fáztam, ruhát adott rám, megkínált az ételéből, ha éhes voltam, és megpihenhettem az ágyában, ha egy hosszú nap után elfáradtam.

Mindez végig csak a látszat lett volna? Egy terv része, hogy az évek óta szeretett lányt féltékennyé tegye? Minél többet gondoltam rá, annál inkább összezavarodtam.

Én úgy éreztem legbelül, hogy Danielnek én sem vagyok közömbös. Óvatosan kent be minden egyes heget a testemen, szorosan magához ölelt többször is, mindig meghallgatott, ha szükségem volt rá, és ez fordítva is igaz volt. Beengedett a titkos helyiségébe, kifüggesztette a falára a festményemet, és azt mondta, én vagyok az egyetlen személy, akinek évek óta először megtudott nyílni.