Az utolsó tél (Befejezett)

7.

Az olvasmányom rendkívül érdekesnek bizonyult, azonban az egésznapos munkálatokban úgy elfáradtam, hogy a pihe puha ágyneműk között hamar elnyomott az álom.

Az agyam próbálta kizárni a beszűrődő zajokat, nevetéseket, zenét, minden erejével a pihenésre akart koncentrálni, azonban volt egy kis bökkenő. Az említett bökkenő pedig az ágyam szélén ült, miközben buzgón ismételgette a nevemet.

-Lucaaaaas kelj fel, hányszor szóljak még?!-hallottam meg az ismerős hangot.

Szememet dörzsölve felültem, felé néztem, majd az órára.

- Egy órája tart a bál, neked nem ott kellene lenned?-tettem fel a kérdést két ásítás között Danielnek.

- Eddig bírtam. Ez nálam így is rekordnak számít. Hánynom kell attól a sok idiótától, akik lent várnak mosolyogva, enyelegve, de igazából egy őszinte érzelmük sincsen.-forgatta meg a szemeit. Egyet tudtam érteni minden egyes szavával. Már csak a felszűrődő hangoktól kirázott a hideg.

- Én azt értem, de hogy jövök én ehhez? Miért keltettél fel?- kérdeztem, azonban válasz helyett csak megfogta a karomat, kihúzott a paplan alól, és megindult velem a folyosó felé.

Olyan hirtelen történt minden, hogy le reagálni se volt időm.

- Gyere siess!-szólt, majd gyorsabban kezdett el húzni a szobája felé.

Szétnéztem, hogy nem e láttak meg minket, de szerencsére nem találkoztunk senkivel, na meg mindenki el volt foglalva a saját maga dolgával.

Az ajtót kinyitva szinte beestünk a helyiségbe, olyan sebességgel rontottunk be.

- Te mégis mit művelsz?-fújtam ki a levegőt, majd nekidőltem a falnak, azonban a velem szemben álló fiú válasz helyett nevetni kezdett. Nem értettem mi olyan szórakoztató, azonban jól esett látni ezt az oldalát is. Nem igazán mutatott ennyi érzelmet senki felé, főleg nem jókedvet, és vidámságot.

- Látnád most a képed.-folytatta a hahotázást.- Nagyon vicces volt.-fújta ki magát.

- Ha te mondod, biztosan.-szólaltam meg kissé cinikusan.-Megmondanád végre, mi volt olyan fontos, hogy megzavard a megérdemelt pihenésemet?

- Igazából semmi.-vágta rá, mire felhúztam a szemöldököm. – Rendkívül unatkoztam, úgyhogy úgy gondoltam, lehetnél a társaságom.- fejezte be, ennek hallatán pedig kicsit enyhült a hangulatom.

- Mutatok valamit, gyere.-fogta meg a kezem, majd ismét elindultunk, most csak a szobáján belül.

Az egyik szekrény előtt megálltunk, majd Daniel egy laza mozdulattal megfogta, és arrébb mozgatta, én meg csak álltam mögötte, értetlen tekintettel.

- Nem nehéz.-szólalt meg, mikor meglátta a ledöbbent arcomat.-ráadásul üres. A lényeg mögötte van.-azzal a mozdulattal kinyitott egy fallal megegyező színű ajtót. Alig lehetett észrevenni, hogy ott van valami, valószínűleg pont ezt a célt akarta szolgálni.

A fiú megindult, én pedig követni kezdtem. Egy szűk, rövid folyosó fogadott, alig lehetett látni valamit.

Mikor egy helyiségbe értünk, Daniel feloltotta a kapcsolót. A hirtelen jött fény először bántotta a szemeim, de azután hamar hozzászoktam.

Szép lassan körbepillantottam, az elmém igyekezett minden egyes részletet magába szívni, és megjegyezni, amit csak látott.

Daniel hálóján belül egy másik, kisebb méretű szoba volt kialakítva, elszigetelve a külvilágtól.

A fehér falak szinte minden egyes szegletét beborították a vázlatok, tájképek, valamint emberi portrék is helyet kaptak rajta.

Csak álltam, és bámultam, mert mindegyik egytől egyig gyönyörű volt, szinte igazi mesterművek.