Draco Malfoy és a szerelem gyötrelmes megpróbáltatásai [Befejezett]

10. fejezet - Az Orkney-szigetek

Draco fiatal élete során rengeteg seprűs utazást megélt már, de ez az Északi-tengeren átvezető repülőút az egyik legvadabb és legszebb volt, amit valaha is átélt. Szinte örült az öreg seprűnek, ami olyan szintű óvatosságot követelt meg tőle a repülésben, és olyan figyelmet a légáramlatokra, amit az újabb seprűi egyáltalán nem. A repülés meglehetősen technikás volt. Az erős oldalszél, és az időjárás szeszélyessége miatt Draco alacsony repülési pályát választott, körülbelül tíz méterrel a hullámzás felett.

A hideg és sós levegő úgy csapott az arcukba, mint a szellemszerű sellők csókjai. Amikor elérték a nyílt vizet, egy nagy halfarkas csatlakozott hozzájuk. Csillogó szemmel figyelte Dracót, s szárnyának hegye alig egy méterre volt az arcától. Aztán a tenger felszínére ereszkedett, megérintette szárnyával a sötét vizet, majd ismét felszállt.

Ahogy észak felé repültek, az égbolt kitisztult, és a csillagok törékeny szórványát mutatta. Alattuk a visszatükröződő csillagképek szétterültek, és belevetették magukat a hullámokba. A látvány fenséges volt. Draco kicsinek és jelentéktelennek érezte magát tőle.

A béke elixír bizonyára hatott, mert Grangert egy hajszállal kevésbé érezte feszültnek a karjai között, bár a kesztyűi még mindig keményen a seprűnyél köré csavarodtak. Amennyire Draco meg tudta állapítani, a lány szeme még mindig csukva volt, és nem hiányzott neki ez a lélegzetelállító látvány. De feltételezte, bármi is legyen, ami segített a boszorkánynak, átlendítette őt ezen a helyzeten.

Aztán valami nagy dolog kavarta fel alattuk a vizet.

– Granger... nézd! Ott van egy hippokampusz. Nem, kettő is van belőlük. Hippokampuszok! Hippokampik?

– Ó! – zihált Granger, és végre kinyitotta a szemét.

Lenézett oda, ahol a lószerű lények hatalmas, karcsú feje a hullámokat hasította. Az egyik ismét eltűnt, de a másik újra felbukkant, gigászi farka éppen alattuk nagy ívben feszült meg, majd csobbanás nélkül eltűnt a hullámokban.

Draco lelassított, vissza akart fordulni, hogy megfigyelje őket, de az első hippokampusz ismét megjelent előttük, majd szorosan követte a társa is. A férfi sürgette a seprűt, hogy utolérje őket. A lények fokozták a sebességet, és Draco felvette velük a tempót, éppen csak a sörényük magasságában siklottak a hullámok felett.

Versenyeztek.

Draco még többre ösztökélte a seprűt. A fenséges varázslények könnyedén haladtak alattuk és mellettük, semmi jele nem volt annak, hogy megerőltetnék magukat, kivéve a széles orrlyukakból feltörő, gyöngyöző köd.

Az egyik – a kisebb méretű – tengerüveg zöld színű volt, sörénye pedig olyan fehér, mint a körülötte hömpölygő vízfodor. A másik nagyobb volt, és kék, mint a tenger hullámai, és ugyanolyan fürge is, szorosan a párja mellett maradt.

Sós tengervíz áztatta őket. Draco előre nyomult, most ő maga volt a hullám, a tengeri lovak pedig a tajték, és repültek, csobbantak, fodrozódtak, tovább hullámzottak, így ők lettek a szél, a sós víz, és a vihar előtti tenger habja.

A hullámlovasok nyugatra, a nyílt óceán felé fordultak. Sápadt szemük Draco és Granger felé pillantott, a hím hátravetette pompás fejét, mintha kihívná őket, hogy kövessék az ismeretlen partok felé. Viszont Draco tudta, hogy nem teheti.

A páros eltűnt, mint a gyorsszárnyú szellemek. Egy gyorsan elhalványuló látomás a megfoghatatlan tengeren.

Aztán már csak Draco maradt ott lélegzetvisszafojtva, és a reszkető Granger, valamint a felhőktől habzó hullámok.