Szívünk ritmusa...

~1.~

Varga Emesének hívnak. Átlagos név, egy felejthető lánynak. Nem vagyok túlzottan érdekes személyiség. Szeretek olvasni, futni, fontosnak tartom a tanulást (de nem vagyok stréber!), a szüleimmel és a két kisebb testvéremmel élek együtt egy kis faluban. Szenvedélyem a csellózás, és a zene, habár énekelni nem tudok valami jól. (Mondjuk Anya szerint angyali hangom van... ) A közeli városba járok gimnáziumba, 10. osztályba. Nagyon visszahúzódó vagyok, igazából csak egy barátom van, Ében Hanna. Ő egy szórakozott egyén, népszerű, mindenki szereti. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, így lettünk legjobb barátnők. Ő az, aki bármire rá tud venni, ezért tudott magával rángatni abba a bizonyos buliba is... Na de kezdjük az elején.

Mint minden reggel, azon a pénteken is a telefonom ébresztőjére keltem. Unottan nyomtam ki, és aludtam át még két csörgést. Ezután persze loholnom kellett, és extra sebességre kapcsolnom, hogy elérjem a buszomat. Világosbarna hajamat csak egy laza copfba rendeztem, smink helyett pedig hideg vízzel lemostam az arcom. A reggelim egy müzliszeletből állt, aztán rohantam is a buszmegállóba. A nagy igyekezetben észre sem vettem, hogy felvertem a még békésen szunyókáló családomat. Upsz... De szerencsére pont kiértem, a buszsofőr fejcsóválva intett, hogy üljek le. Kínosan mosolyogva foglaltam helyet valahol hátul, és az út további részében a tájat bámultam. Belehelyeztem a fülembe a fülhallgatómat, és benyomtam a Spotify-on a kedvelt dalaimat összegyűjtő lejátszási listát.

Ilyenkor, mikor utazok, mindenféle hülyeségen gondolkozok. Például, hogy milyen lenne, ha én is olyan lennék, mint Hanna. Szép, vicces, menő... Hiába tudom, hogy én nem ilyen vagyok, néha mégis eszembe jut. De miért is agyalok ilyeneken? Hiszen szeretem az életem. Vagy legalábbis próbálom szeretni. De a kettő ugyanaz, nem?

Éppen Shawn Mendes szólt a fülembe, amikor feltűnt a középiskola ismerős alakja, ezért felálltam, majd megnyomtam a piros gombot, jelezve, hogy le szeretnék szállni. A telefonomat és a fülhallgatómat a farmerkabátom zsebébe süllyesztettem. A gimnázium az út túloldalán állt, ezért meg kellett várnom, míg az összes autó elmegy, mert persze egyik sem engedett át, és végre átkelhetek. Sietős léptekkel nyitottam be a kapun, majd érkeztem meg az épületbe. A portásnak odaköszöntem egy halk jó reggelt-et, aztán a termünk felé vettem az irányt. Cipőm halk nesze elveszett az nevetgélések és a kiabálások zajában.

- Sziasztok! - szóltam oda az osztálytársaimnak, akik közül csak egy páran néztek fel, azok se köszöntek vissza, aztán a szokásos helyemre, a leghátsó sorba, a sarokba siettem. Amíg vártam Hannára, elővettem azt a könyvet, amit jelenleg olvasok, Berg Judittól az Almát.

- Jó reggeeelt! - rontott be a terembe a legjobb barátnőm. Letettem a könyvet, és mosolyogva figyeltem, ahogy mindenkivel végigpacsizik, majd kipirult arccal lehuppan mellém. Mint mindig, ma is gyönyörű volt. Egy bő farmert és egy piros topot viselt, csuklóján megannyi karkötővel. Hosszú, szőke haját kiengedte, mélykék szemei izgatottan csillogtak. Csak enyhe sminket kent magára, de ez még inkább kiemelte szépségét. A tökéletesség fogalma megegyezik az Ében Hanna névvel.

- Hallod, ha tudnád mennyit rohantam, hogy ideérjek! - nevetett, miközben átölelt.

- Képzelem! Én is majdnem lekéstem a buszomat. Két ébresztőt aludtam át.

- Oh, az semmi, én vagy négyet. Apa rugdosott ki az ágyból, kb... - a bal csuklóján levő órára pillantott. - 10 perccel ezelőtt.

Néhány pislantással később becsöngettek, és megkezdődött a történelem óránk Kovács tanárúrral. 45 perc dögunalom. Még nekem is. :) A monoton hangneme úgy eluntatott, hogy egy idő után én is abbahagytam a jegyzetelést, ahogy körülbelül mindenki az osztályomból. Inkább csak figyeltem a szavaira, remélve, hogy így is megjegyzek egyet s mást.