Szívünk ritmusa...

~10.~

A fürdőszobában állva próbáltam lenyugtatni magamat, miközben a csapra támaszkodva nagy levegőket vettem. A tükörképemre pillantva elszörnyülködtem. A lila karikák a szemem alatt biztosan az egész éjjeles forgolódásom miatt keletkeztek. Megengedve a vizet odahajoltam, hogy igyak pár kortyot. Az előre hulló tincseimet türelmetlenül dobtam hátra, de minduntalan vissza lógtak az arcomba. Mindkét kezemmel hátrasimítottam a kócos hajamat, és behunyva a szemem arra koncentráltam, hogy a szívverésem visszaálljon a normális ritmusába. De miután ez semmit nem használt, stresszelni kezdtem és kapkodni a levegőt. Egy hirtelen mozdulattal újra megnyitottam a csapot, és az orcámra fröcsköltem a jéghideg vizet. Ez kellőképpen felébresztett, észhez térített. Az órámra pillantottam, még csak hajnali 5 órát mutatott. De biztos voltam benne, hogy már nem fogok tudni lepihenni. Az éjszaka látott képek élénken éltek bennem, befészkelték magukat a gondolataim közé. Pedig én nyugodtságot akartam, hogy szundíthassak egyet. Nem jött össze.

Visszabotorkálva a szobámba az ablakhoz léptem, és a függöny mögé lestem. A külvilág még sötétbe burkolózott, a sárga utcalámpák adtak csupán némi fényt, ami rávilágított az ágyamra is. Úgy feküdtem vissza, hogy kinézve az üvegen láthassam az éjfekete utca sziluettjét. Elgondolkodva bámultam a szomszéd macskájára, aki a kerítésen ülve figyelt, minden neszre elfordítva a fejét. Vettem egy mély levegőt, miközben lassan behunytam a szemeim. De a szokásos homály helyett felvillant az éjjeli rémálmom minden mozzanata. Megrázva a fejem próbáltam elűzni az emlékeket, de nem sikerült. Mikor a tenyerembe temettem az arcom, akkor vettem észre, hogy a sós könnyeim percek óta áztatják sápadt bőrömet.

Az oviban ismerkedtünk meg, Lilla néni egymás mellé ültetett minket, mikor lepkehajtogatás volt a délutáni foglalkozás. Imádtam ezeket a kreatív feladatokat, szerettem rajzolgatni, színezni. Megkérdeztem Hannától, hogy kér-e rózsaszín, csillogós matricát a pillangójának a szárnyára. Azt felelte, igen. És ekkor lettünk barátok.

Az udvaron állva azon vitatkoztunk, melyikünk a bátrabb, és vajon ki meri megmászni a piros mászókát anélkül, hogy leszállna, vagy segítséget kérne. Ez egy mumus volt az ovisok között, csak a nagycsoportosok tudtak végigmenni rajta. Végül egyikünk sem csinálta meg, túlságosan féltünk, hogy leesünk. Aztán amikor mi is rangidősökké váltunk, erőt vettünk magunkon, és teljesítettük. Először én, aztán Hanna. Azt mondta, ha túlélem, ő is kipróbálja.

Alsóban egymást karöltve nevettünk, mert az ebédszünetben Karcsi leejtette a poharát, és leöntött engem vízzel. Hanna kölcsön adta a testneveléspólóját, amit hálás öleléssel köszöntem meg. A büfében vettem neki egy Milka csokit is, hálám jeléül, amit nagylelkűen szétosztott az osztályban, de nekem, hiába kértem, nem adott belőle. Azzal indokolta, máskor ne vizezzem le magam.

Együtt sírtunk az Egy kutya négy élet-én, mikor először megnéztük 8.-ban. Emlékszem, a kanapén ültünk, és úgy botorkáltam ki a konyhába, hogy szerezzek zsebkendőt mindkettőnknek. Aztán utána Hanna nálunk is aludt, éjfélig fent maradtunk, beszélgettünk, kiveséztük a fiúkat az osztályunkból. Ő természetesen összejött Zsoltival, tartott kemény két hétig a szerelem, de neki megvolt, nekem meg nem. Kristóf kerek perec kijelentette, hogy nem akar mellém állni a sorakozónál. Nekünk itt kimerült a kapcsolatunk. Hanna pedig kedvesen, hónapokig cukkolt ezzel a ténnyel. 

9. osztályban, amint kiderült, hogy a 10-es terem a mienk, rögtön egymás mellé telepedtünk le, kijelölve a törzshelyünket, az utolsó sor első padja, megbeszéltük, hogy ez mind a négy gimis évünk alatt így lesz, kisujj esküt tettünk. Mindig segítettem neki a dolgozatokban, megírtam neki a puskáit is, ha kérte. Így, visszanézve, tudom, hogy csak kihasznált. Hogy nem jöttem rá hamarabb?