Szívünk ritmusa...

~3.~

Úgy éreztem, hogy a zene egyre hangosabb lesz, és a tömeg is csak növekedik. Folyamatosan idegen emberek lökdöstek, és ismeretlen szagok kúsztak az orromba. Minden vágyam az volt, hogy hazamehessek, vagy csak el innen, de tudtam, hogy Hanna még biztosan maradni akar. Még taxit sem tudtam hívni pénz nélkül. Szóval mindenképpen ki kellett bírnom valahogy. Na de hogy? Ez volt a kérdés.

- Hé! Ha nem rendelsz semmit, menj már odébb! - kiáltott rám egy csapat fiatal. Csak a hangjuk alapján tudtam beazonosítani a korukat, mert feléjük pillantva csak elmosódott foltokat láttam.

- Oké, persze, bocs! - mentegetőztem, miközben már alig tudtam felfogni, hogy kik vannak körülöttem. Megpróbáltam félrehúzódni, de újabb taszigálásokat kaptam. Így jobb ötlet híján a terem másik oldala felé nézelődtem, ahol a lehető legkevesebb ember tartózkodott. Járatot kerestem a szememmel a táncoló tömegben, de nem igazán találtam. Nem tudtam mit tegyek, de ott nem maradhattam.

A legjobbakban reménykedve vetettem bele magam a közönségbe. Abban bíztam, hogy találok valakit, aki segít, vagy valahogyan a mosdóhoz kerülök. Persze, egyik kívánságom sem teljesült... Mit sem törődve a felháborodott kiáltásokkal, és mérges arcokkal, csak törtettem előre, félretolva azokat, akik nem mentek odébb. A terem közepén egy pillanatra meg kellett állnom, mert megszédültem, de nem volt semmi, amiben megtámaszkodhattam volna.

Hirtelen valaki hátulról átkarolta a vállamat. Egy másodperc erejéig nagyon megörültem, mert azt hittem Hanna az, de amikor megfordultam, a vér is megfagyott bennem. Egy sohasem látott srác volt az, és bár próbáltam ellökni magamtól, egyre inkább szorított.

- Mi az, kislány, keresel valakit? - suttogta a fülembe.

Felidéztem minden tudásomat az önvédelemről, majd megfogtam a jobb csuklóját, és teljes erőmből kicsavartam. A fiú felordított, azonnal elengedett, aztán szitkozódva ellépett tőlem.

- Jesszusom! Neked meg mi bajod van? - köpte a szavakat felém. - Idióta!

Karba tettem a kezem a mellkasomon, éreztem, hogy már nem húzom sokáig, olyan szinten elegem volt már mindenből. Miért kell mindenkinek belém rúgnia egyet? Élvezik, hogy bántják a gyengébbet?

- Igen? Ha problémád van velem, állj be a sorba! Nem te vagy az első... - válaszoltam neki indulatosan, majd sarkon fordultam.

Folytattam az úttörést, mikoris megérkeztem a helyiség bal oldalához. De még itt is túl sokan voltak, alig kaptam levegőt. Körbe néztem, keresve azt a helyet, ahol talán le is tudnék ülni egy percre. A színpad mellett nem álltak, a hangszórók miatt. Egy-két biztonsági őr ugyan tartózkodott ott, de ők az öltözőkhöz vezető folyosót őrizték. Gondolkodás nélkül odafurakodtam, sűrű bocsánatkérések közepette. Mikor megérkeztem, éreztem, hogy megkönnyebbülök. A hangfal mögé bújtam, hogy a zene ne üvöltsön a fülembe, majd leültem a földre. Nagyokat lélegezve próbáltam megnyugodni, a figyelmemet az együttesre összpontosítva. Nem is voltak annyira rosszak, mint amire számítottam.

"A város zaja elnyom minket

De ha egy kicsit közelebb hajolsz, hallod lázas szívverésemet..."

- énekelte a második versszak végét a lány. Ezután a dobos kemény ritmusokkal belecsapott a refrénbe, amely így szólt:

"Amikor azt hiszem, hogy elvesztem

Tebenned fény gyullad, és vezetsz..."

Eddig bírtam, ezután elsírtam magam. Elővettem a kistáskámból egy nedves törlőkendőt, és letöröltem a sminkem. Hanna... vajon tényleg ilyeneket mondott rólam? Hogy idegesítő és nyomi vagyok? De miért tett ilyet? Én soha nem bántottam. Én voltam az egyetlen, kiskora óta, aki mindenben mellé állt. Nekem mondta el minden titkát. De úgy tűnik, ez nem volt elég. Az új barátai biztosan sokkal jobbak, mint amilyen én vagyok. A könnyek megállás nélkül csurogtak végig az arcomon, lábaimat felhúztam a mellkasomhoz, a fejemet pedig a térdeim közé temettem. El akartam bújni minden és mindenki elől.