Szívünk ritmusa...

~6.~

A jármű monoton zötyögéssel terelt az álmok édes mezejére. A szemhéjaim egyre nehezebbek lettek, de teljes erőbedobással küzdöttem a fáradtság ellen. Hiszen annyi minden történt a nap folyamán, olyan sok dolgot kellett végig gondolnom... De az agysejtjeim fellázadtak ellenem, és úgy döntöttek, hogy felmondják a szolgálatot. Úgyhogy maradt az üres bambulás a semmibe, ám az elég unalmas volt... A fejem félpercenként a mellkasomra csuklott, de szerencsére a fájdalom miatt, amely a nyakamba hatolt a mozdulat során, sikerült ébren maradnom. Szerintem minimum egy oklevelet érdemlek.

Ismerős házak suhantak el kifejezéstelen tekintetem előtt, mikoris rájöttem, hogy fel kéne állnom, és elbotorkálnom a busz hátsó ajtajához. Akár egy lassított felvétel, úgy mozogtam. A sötétség az éj fekete palástjaként borult rám. A sofőr egy hirtelen fékezéssel parkolt be a megállóba, mire egy nagyot borultam, és a térdemre estem.

- Au, a fenébe! - suttogtam fájdalmasan. De nem nyavalyoghattam sokáig, ugyanis a nyílászáró kicsapódott, vagyis le kellett szállnom. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd lesiettem a busz nyikorgó lépcsőjén. A csípős éjszakai hideg egy pillanat alatt átjárt, és azon nyomban dideregni kezdtem. Most vagy eddig nem volt ilyen hűvös, vagy Bence teljesen elterelte a figyelmemet erről is. Egy nagy levegővétel után nekivágtam a gyászszínbe öltözött utcáknak, remélve, hogy épségben haza juthatok.

Futó lépésben haladtam végig a kihalt településen, cipőm sarkai a betonon enyhén kopogtak. Minden méterrel egyre közelebb értem az otthonom felé, és ez ösztönző erőként hatott rám. Az utcalámpák gyér fénye nem világította ki a késői este összes részletét, ezért a homályba veszett árnyak társként szegődtek a nyomomba. Most, hogy teljesen magamra maradtam, kezdtem kicsit félni is. Minél előbb a házunkhoz akartam érni, és a meleg takaróm alá bújni.

- Már csak egy éles jobb fordulat és pár ház... - mormogtam reménykedve. A kifújt levegő halvány ezüstfelhővé alakult a szám előtt, majd szertefoszlott. Ezt a csodát felfedezve leheltem még néhányat, csakhogy a gyerekes énem is érvényesülhessen.

A kerítésünk előtt megállva végre megnyugodtam, és pihenhettem egy kicsit. Megérkeztem, már nem volt mitől tartani. Előhalásztam a kulcsomat a táskámból, majd, mint egy betörő úgy surrantam be a kertünkbe, aztán a házba is. Visszazártam az ajtókat, ezután halkan kibújva a szandálomból a szobám felé igyekeztem. Hülyeség, ám mégis azt hittem, hogy senki nem fog észre venni. Nos, tévedtem.

- Ki az? - kattintotta fel anyukám a hálószobáinkat összekötő folyosón a lámpát. Ekkor már a szobámban voltam, de egy sóhaj után kiléptem anya elé.

- Én vagyok! - szóltam vissza enyhén remegő hangon. Izgatottságomban kiejtettem a kezemből a táskámat. Gyorsan felkaptam, és magamhoz szorítottam.

- Emese? Mit keresel te itt, ilyenkor? Nem Hannáéknál kéne lenned? - sétált anya oda hozzám, majd gyengéden átkarolva az ágyamhoz vezetett. Leültünk, majd hunyorogva fürkészni kezdte az arcomat.

- Nos, öhm... ez egy hosszú történet - hebegtem.

- Már felébredtem, szóval mesélhetsz - mosolyodott el anya, miközben kisimított egy hajtincset a homlokomból.

Néhány másodperc után belekezdtem a történetembe. A legelejéről indítottam, onnan, amikor kiszálltam Hannáék kocsijából. Már ekkor könnyes volt a szemem, pedig még sehol sem jártam. Mindent elmeséltem neki, a lehető legapróbb részletekig. Ő pedig szó nélkül, belekérdezés nélkül meghallgatott. A könnyeim megállás nélkül peregtek végig a bőrömön, ahogy visszaidéztem a Hannáról kiderült dolgokat. Mintha gyomorszájon vágtak volna, úgy hasítottak belém az emlékek. Anya komoran nézett maga elé, ő is ugyanakkorát csalódott a lányban, mint én. Együtt nőttünk fel, mintha testvérek lettünk volna. Megszorította a kezem, és átölelt. Tudta, hogy ez mekkora fájdalom számomra.