Szívünk ritmusa...

~2.~

Belépve a pizzazóba, megcsapott a klíma kellemesen hűsítő szele. A hideg enyhén körül ölelt, és megborzongatta a bőröm. Hannáék rögtön leültek egy nagyobb társaságok számára tervezett kerek asztalhoz. A sarokban volt, körülötte a falon tájképek lógtak, a plafonról pedig egy kisebb, de elegáns csillár adta a világítást. Végig néztem srácokon, és egy jól összeszokott társaságot láttam. Sohasem éreztem magam még ennyire kívülállónak. De nagy levegőt vettem, és próbáltam a legjobbat kihozni ebből az estéből. Arra a helyre ültem le, ami maradt, Marci és Bogi közé. Marci az iskola focicsapatának a vezetője volt, nagyon beképzelt, de egyben vicces figura is. Szőke haját taréjként állította be, és lehetett rajta vagy egy kiló hajzselé. Orrán, mint mindig, most is egy napszemüveg pihent. Boginak rövidre felnyírt frizurája, és szinte fekete szemei dühöt sugároztak, őt ha egy szóval kéne jellemeznem: lázadó. Bőrdzsekit és szakadt farmert viselt ezen a napon is.

Miközben azokról a témákról beszélgettek, amikhez semmit sem tudok hozzászólni, én az étlapot böngésztem, így próbáltam eltűnni onnan. Sajnos nem sikerült.

- Na ki, mit kér? - szólt hangosan Hanna, körbe nézve mindegyikünkön. Mikor hozzám ért, szélesen elmosolyodott, és kacsintott egyet.

- Szerintem kérjünk négy családi pizzát - mondta Milán fel sem nézve a menüből. - 7-en vagyunk, négyen fiúk, el fog az fogyni... - folytatta, de Hanna halkan beleköhögött, majd rám pillantott. Milán követte a tekintetét, aztán a szájához kapva így mentegetőzött.

- Jesszusom, Emma, bocsánat! - próbálta menteni a helyzetet. Hát, mit ne mondjak, ezzel nem sikerült neki... - 8-an vagyunk. Az úgy még jobb! Így kettesével jut majd egy pizza.

- Öhm - szólaltam meg halkan, mire mindenki rám figyelt. - Emesének hívnak. Én... azt hiszem kimegyek a mosdóba.

Felálltam az asztaltól, és hátra sem nézve odasétáltam a bárpulthoz, ahol egy kedvesnek tűnő, középkorú pasas készítette az italokat. Mikor odaértem hozzá, rögtön letette a poharakat, és egy jegyzetfüzetet feltartva maga elé, ezt kérdezte:

- Igen, tessék, mit adhatok?

- Jobb társaságot... - morogtam úgy, hogy ne hallhassa meg. - Hát, én csak a mosdót keresem - feleltem végül hangosan.

- Oh, az arra van, a folyosó végén jobbra.

- Köszönöm!

Mentem abba az irányba, amerre mutatta, közben folyamatosan nagyokat lélegeztem, hogy ne sírjam el magam. Párok és családok asztala mellett haladtam el, végig a szandálomat fürkészve, míg végül meg nem érkeztem az étterem hátsó felébe. Itt már kevesebb volt a lámpa, enyhe félhomály uralkodott. A folyosónak fehér falai voltak, rajtuk mindenféle kitüntetésekkel, oklevelekkel. Befordultam jobbra, ahogyan a férfi is mondta. Eközben egy kósza könnycsepp akart végig folyni az arcomon, de dühösen letöröltem. Fölösleges lett volna nekiállnom pityeregni, hiszen mindig ez van. Engem mindig kihagynak. De hogy két év alatt nem tudták megjegyezni a nevemet se... na ez már sok volt nekem. Én is tudom az övéket. Azért mert nem vagyok olyan csinos, vagy menő, mint Hanna, attól még én is létezem. Mi a baj velem?

Benyitottam a mellékhelyiségbe, ami szerencsére üres volt, és a csap fölé támaszkodva a tükörképemet fürkésztem. Mit csinálok rosszul? Összeráncoltam a homlokom. Tudtam, hogy ezt a szenvedős önsanyargatást abba kell hagynom, mert nincs értelme. Össze kellett szednem magam, és szembenéznem ezzel az estével.

- Emese! - rontott be a mosdóba Hanna. - Úgy sajnálom! Ugye nem haragszol Milánra? Néha olyan szeleburdi tud lenni - a barátnőm arca olyan őszinte, és megbánó volt, hogy úgy döntöttem, nem mondom el neki az igazat.