Szívünk ritmusa...

~5.~

Elővettem a telefonomat, majd bekapcsoltam rajta az elemlámpa funkciót, ezzel világítva meg a táblát. A fehér fény kettévágta a feketeséget, amely beburkolt minket. Jó pár percig böngésztem a járatokat, és az időpontokat, míg meg nem találtam azt, amit kerestem. Egy busz jött erre 22:30-kor, és az órára nézve láttam, hogy még csak 22:10 van. Ez teljesen megfelelt nekem, már csak azzal az egy problémával kellett megbirkóznom, hogy nem volt semmi pénzem, így hát a buszjegyre sem tellett. Csak egy megoldás létezett, Bencétől kellett kölcsön kérnem.

- Na? - kérdezte a fiú, miközben mögém lépett, és a vállam fölött lesett rá a papírra. A fülemen éreztem enyhe, meleg leheletét, ettől pedig bizsergés futott végig az egész testemen. A szívem heves zakatolásba kezdett, azt hittem kiugrik a helyéről.

- Húsz perc múlva jön egy busz, csakhogy... - szóltam, de a végére elakadtam. Szembe fordultam vele, és mikor rájöttem, hogy tényleg nagyon közel állunk egymáshoz, teljesen elpirultam. Egy apró lépést hátráltam, miközben próbáltam kitalálni, hogy mit kéne mondanom.

- Csakhogy? - emelte föl a szemöldökeit, választ várva.

- Nos, hát... öhm... igazából nincs nálam elég apró buszjegyre. Sőt, őszintén, semmi pénz nincsen nálam - temettem az arcomat a tenyerembe szégyenemben.

- Oh! - nevetett fel. - És meg szabad kérdezni, hogy hogy-hogy? Végülis egy buliba jöttél! - kuncogott továbbra is.

- Azért, mert senki nem közölte velem, hogy ilyen drága a belépő, és minden forintom ráment - vallottam be, mire újra felröhögött. - Tudsz kölcsönadni? - tettem fel a kérdést kissé félve.

- Természetesen! - mosolygott, majd a farmernadrágja zsebéből előkeresett egy kétszázast. - Ennyi elég? 

- Igen, nagyon köszönöm! - bólogattam hevesen. 

- Tessék! - szólt kedvesen, majd felém nyújtotta. Kitártam a tenyerem, mire ő úgy tette bele az érmét, hogy kezeink összeértek. Mintha egy villám csapott volna végig rajtam, amely abból a pontból indult ki, ahol ujja találkozott a bőrömmel.

- Köszi! - a buszjegy árát a kabátzsebembe süllyesztettem. - És amúgy... - kezdtem bele egy új témába, mert hirtelen mély csend telepedett közénk. -, neked ilyenkor mi a terved estére? Vagy mit szoktál csinálni, míg a társaid isznak?

- Legtöbbször hazamegyek. Aztán otthon... hát, estefelé szeretek sorozatokat, vagy filmeket nézni. És te? Miket szeretsz csinálni a szabadidődben?

- Olvasni, zenét hallgatni... de én is szeretem a tévé műsorokat, vagy a netflixet... ilyenek - vontam meg a vállam. - Mondtam, hogy nagyon unalmas vagyok! - nevettem fel kissé kényszeredetten.

- Ez egyáltalán nem igaz! - csóválta a fejét, miközben rám villantotta fehér fogsorát. - Nagyon is érdekes! És miket olvasol?

- Mindenfélét. Mostanában inkább ifjúsági témájú könyveket, de szeretem a verseket is. Bár tudom, ez elég fura... - igazából ezt még sosem mondtam el senkinek, mert mindig is féltem attól, hogy kinevetnek. Valljuk be, a versolvasás mára eléggé különc viselkedésnek számít. De valahogy a fiú előtt mintha semmit sem szégyelltem volna, minden csak úgy kicsúszott a számon. Bence felnevetett, amiért egy pillanatra megijedtem, mert azt hittem engem röhög ki.

- Emese, már miért lenne fura? Pont nekem mondod ezt, miközben én lényegében verseket írok! - vigyorgott folyamatosan. Megnyugodtam, és én is elmosolyodtam. Bence valahogy... olyan más volt, mint bárki, akit eddigi életemben ismertem.

- Jól van na, csak hát, nem sok dalszerző ismerősöm van, akik ezt megértenék. Számukra eleve az olvasás furcsaság. Kivéve persze, ha egy Instagram vagy Facebook posztról van szó.