Amikor betáncoltál a szívembe... Jamie

38. Fejezet +18

Csak járkáltam fel-alá a szobában, hátha Jamie visszajön, de éreztem, hogy nem csak egy kis sétára ment el. Leültem az ágyra és gondolkodni kezdtem, mit tehetnék most. Engem miért nem zavar ez annyira, mint őt? Miért akadt ki ennyire? Nem tudtam a válaszokat. Nekem az volt a legfontosabb, hogy ne veszítsem el őt, de úgy éreztem a szakadék szélére kerültem emiatt. Teltek az órák, én a kanapén ülve próbáltam megnyugodni, de csak sírtam órákon át. Nem a kapott diagnózis miatt, hanem mert nem tudtam hol van Jamie és beszélni akartam vele. Ott hagyott ezzel egyedül, mikor ez mind a kettőnk problémája. Volt bennem harag is, de sokkal erősebb volt a bánat, amiért így reagált erre. Már éjjel három óra lehetett, mikor nyílt az ajtó és Jamie lépett be rajta botorkálva. Felkaptam a fejem és azonnal felugrottam a kanapéról. Kisírt szemekkel léptem elé, mire ő próbálta felakasztani kabátját.

- Hol voltál? – kérdeztem halkan.

- Csak beugrottam tütükézni kicsit egy bárba. – mondta és hallottam hangján, hogy totál részeg. – Figyelj sajnálom, hogy nem lesz kis Jamie, de majd megoldod valahogy úgy is, én már kitaláltam. – nézett rám, közben próbálta lehúzni cipőjét. Zavartan néztem rá és kezdtem elveszteni a türelmem. – Szerzek neked egy csávót, aki meg teszi, amit kell, én meg olaj.

- Na, jó! Mennyit ittál mégis?

- Nem eleget, mert még életben vagyok. – mondta és lerogyott az ágyra. Mérgesen néztem rá, ő pedig szomorúan rám nézett. – Sajnálom. Bocsáss meg! – odahúzott magához, hasamra tette a fejét és majdnem sírt. Kezemet fejére tettem és haját simogattam. – Bárcsak visszamehetnék az időbe. Akkor nem így csinálnám az egészet. – leguggoltam elé és megfogtam az arcát.

- Állj le, oké? Elég lesz! Téged akarlak, nem érdekel hogy, vagy miként, ez miért nem elég? – kérdeztem értetlenül.

- Nem tudod, milyen érzés ez. – mondta és a földre nézett. Felálltam és ránéztem.

- Nem, tényleg nem. Végül is, nem ketten vagyunk ebben a helyzetben. – kimentem a szobából és becsuktam magam mögött az ajtót. Lefeküdtem a kanapéra és próbáltam elaludni. Jamie arcáról könnycseppek hulltak, megpróbált lefeküdni és elaludni.

Másnap reggel mikor felébredt, kimászott az ágyból és próbálta felidézni mi is történt. Lassan kezdett neki beugrani, hogy viselkedett és szörnyen érezte magát. Azt se tudta, mit fogok ezek után mondani neki. Nagy levegőt vett és kiment a szobából. Én ültem a kanapén, kávéval a kezembe és a telefonomat néztem. Jamie csendben odasétált és rám nézett.

- Bocsáss meg! – suttogta. Letettem a telefont.

- Mit? Hogy itt hagytál és elmentél bebaszni vagy azt, hogy azt mondtad bárcsak visszamehetnél az időbe és nem jönnél össze velem, vagy esetleg azt, hogy szerinted nekem ez nem fáj? - néztem rá dühösen. Jamie a földre nézett, majd letérdelt elém és megfogta kezemet.

- Tudom, borzasztó, amit csináltam, de nagyon kiborultam. Annyira sajnálom!

- Én is kiborultam Jamie! – ugrottam fel és kiabáltam. – Itt hagytál ezzel az egésszel, azt se tudtam hol vagy. Tudod mi járt végig a fejembe? – léptem hozzá közelebb. – Hogy bár itt lennél. Hogy inkább akkor nem lesz gyerekem, de téged akarlak, és téged nem akarlak elveszíteni. De ezt nagyon elbasztad! – kiabáltam, ő pedig kezeit feltéve leült a kanapéra. – Most gondolkodnom kell. – Jamie felemelte fejét és ijedten rám nézett.

- Min kell gondolkodnod? Rajtunk?

- Nem tudom Jamie. Szeretlek, de ez most sok nekem is. – kimentem az ajtón és elmentem sétálni. Pár óra múlva vissza mentem és Jamie ült a kanapén maga elé nézve. Mikor megláttam, majdnem megszakadt a szívem. Odamentem hozzá és leültem mellé. Jamie rám nézett és nem tudtam nem észrevenni, mennyire el van keseredve. Megfogtam a kezét és szemébe néztem. – Szeretlek! Nekem nem számít más, csak te. Te vagy az életem! A mindenem! – kezdtem el sírni. Jamie azonnal felém fordult és magához húzott.