Egyszer éltem, kétszer haltam..

1. fejezet

-Felöltözök, erre te levetkőztetsz? -  kérdezem tőle. Orrát végighúzza a bugyi varrás vonala mentén.
-Tán ellenedre van? -felpillant, a tekintetünk találkozik, az órára nézek, sóhajtok, mert tudom, hogy el fogok késni.
Gyakornokként az utolsó napomat mivel mással fejelhetném meg, minthogy angolosan kések? Költői kérdés. Azzal nyilván nem menthetem majd ki magam, hogy szorri, a barátom orálisan kényesztetett a konyhapulton.

Az ujját beakasztna a bugyimba és lassan oldalra húzza. Marasztalom a légvételem, attól tartva, ha kifújom, felhagy azzal, amit épp csinál.
Azt a húsz perc csúszást ráfogom a budapesti közlekedésre. Elegánsan, de kellő felháborodással szidom majd a tömegközlekedést. Igen.
Igen, igen, ez jó, sóhajtom. Finoman kóstol, incselkedik, a nyelve cirógat, de még csak a felszínen érint.
Amit megtanultam négy hónap alatt Budapesten, hogyha közös pontot akarsz találni egy pestivel, a beugró a beszélgetésbe, szaraközlekedéd. Ha van kit vagy mit közösen utálni, a másik ember megnyílik neked. Teszem én is ezt Marcinak és jobban széttárom a lábam. A bugyit lehámozza rólam, majd a konyhapadlóra hullik a fekete, vékony pamut alsónemű. Rekedtes bariton hangon belém súgja, hogy mennyire nedves vagyok. Felnyögök, a felkelő nap a szembe süt az ablakon át. Nem volt sok választásom, de nem is nagyon ellenkeztem a cselekménynek. Hagytam magam bevonni. A nyelve pontosan tudta, hogy hol van az a pont, amit ha ütemesen ringat és éd...édes...édesget...

Elélvezek. Nincs mit ezen túlromantizálni, tudta, mire van szükségem és ezeket a meglepetéseket többre értékeltem, mint egy doboz bonbont.

Ma ugyanaz a kosztümkabát van rajtam, amit aznap reggel vettem fel, mikor először történt, ami történt a konyhapulton. Ez az információ úgy vésődött az agyamba, mintha máskor is használnom kellene, vagy legalább hivatkoznom rá. Nem egy mohácsi vész, de na. Ettől az emléktől egyszerre érzem magam mocskosnak és szexinek, és ez izgató.
A felmondási időm utolsó napján nem kések. Belépek az iroda épületébe, a magassarkúm kopog, a kávéfőző berreg, az egyik irodában búg a nyomtató, köszönök annak, aki számít, visszaköszön az, akit érdeklem. Abba az irodába, ahova én dolgozok, elsőnek érkezem. Az íróasztalon formai nyomtatványok, tollak, amik közül lutri, melyik fog éppen, gémkapocs, tűzőgép. Csupa olyan dolog, amivel ölni lehet. Tőlem balra az ablak egy apró négyzet, ami egy szürke panelre néz, de ettől függetlenül nem mutat túl sokat. Viszont pont annyiszor néztem ki rajta, hogy tudjam, a szemközti szinten egy idős hölgy él, rendszeresen tereget és a tekintetét legyezgeti az utcai mozgolódáson. Az óra negyvenháromkor érkező trolin, a le- és felszálló embereken, a járdára odacsináló ebet, az embert, aki hazafele tart, akit megloptak, aki sokat sírt, aki éjszaka sokat gondolkodik és aki azért hallgat, mert ha üvöltene se vennék észre.

Még utoljára kitöltöm az aznapi összegzőket, aláírom az adminisztrációs papírokat, elpakolom a gémkapcsokat, a tűzőgépet és a paksamétát - mintha számítana. Behúzóm magam után az ajtót, intek annak, aki túlóra miatt még hátramarad, mint bajtárs a fronton és kilépek a fehér épületből.

Az albérletem nem mondható éppen tágasnak, de pont komfortos az olyan embereknek, akik csak magukért akarnak felelni, némi színnel és zöld növénnyel. Ezeknek adhatunk nevet, hogy növeljük a kötődést. Talán még locsolni sem felejtjük el. Egy nagyra nyúlt disney-pólóban azt érzem enyém a világ, kinyitom a hűtőt és bal kéz felől megakad a szemem a boron. Villányi Merlot, száraz vörös, mondanám, hogy egy kifejezett alkalomra tartogattam, de én az az átlagos átlag alatt kereső fiatal vagyok, aki a hét közepén is képes inni.

A pohár alján hagyom, hogy a bor levegőzzön, beesek a bevetetlen ágyamba és megnyitom a facebookot. Korlátlan mennyiségben olyan bejegyzések, amikről üvölt az önigazolás szándéka külső megerősítést várva - esküvős, "háromezerhatszáz grammal születtünk" képek vagy szelfik egy coelho idézettel a tetején. Aztán szembejön velem az a kép. Az öt alak mögött visszakiált a tenger és a homokpart, a vállak leégtek, a bikini vonal pedig nem csupán szóbeszéd, hanem érzékeny mezsgye a fedett és a fedetlen bőr között. Annak a lánynak a mosolya behúz a képbe, rám rivall és bennem visszhangzik, a pulzusom szaporább, a tenyerem nyirkosodik. Mélyet kortyolok a borból, de csak kis idő után nyelem le.
Úgy tudtam, négyen voltak, úgy tudtam, lányok nem mehetnek, én nem mehetek, úgy tudtam, pasis szerencsepróba a határontúlon, úgy tudtam, kirucannás, amolyan "kanbuli" azon a tengerparton, ahol azok a képek készülnek, hogy "O+K= örökre".