Egyszer éltem, kétszer haltam..

3. fejezet

Kezemben forgatom a sárga papíros origamit, elgondolkozok azon, hogy hogyan hajtogathatta, mi lehetett az első lépés, hogyan látott hozzá. Megfordul a fejemben, hogy széthajtogatom és kiderítem. Kora reggel ült az íróasztalhoz vagy késő este a konyhapultnál tette. Lüktet a halántékom, apró nyomásokat gyakorlok rá két ujjammal és Marcira pillantok. Az első gondolatok, amik eszembe jutnak, meg sem közelítik a valóságot, amit érzek, hogy így látom. Holtsápadt, lélektelen, rongybaba, bábu, idegen.. Idegen, hogy így látom. A csövek szerteszét ágaznak belőle, akár csak az Esernyő Akadémiából Bennek a csápjai. A testét gipsz és gézkötések, sebhálók borítják, mintha a legnagyobb precizitással szeretnék elfedni, ki ő valójában. A gépek pittyegnek. Minden lelkiismeretfurdalás nélkül emlékeztetnek arra, hogy két bordája, egy combcsontja és karja eltört, a szíve megrepedt, a fejét pedig olyan erős ütés érte, hogy az agykárosodást sem lehet kizárni. 

Kibújok a kék izolációs ruhából és a kukába gyűröm, belebújok a kabátomba, vállamra kapom a táskám és olyan szégyenlős mosollyal távozok a várakozóból, amit inkább indít a tudommitéreznek és a énsemtudomleszeholnap gondolatok. Úgy döntöttem, hogy a hazautat két lábon járom meg, dacára annak, hogy a lehető legkevesebbet akarok most emberek közt lenni, itt mégis tetszett, hogy senkinek lövése sem volt arról, hogy mi történt, hogy kinek a kije vagyok. Nincs a homlokomra írva, nem úgy nézek ki, mint akiben megfordul az újratervezés gondolata, akiben ott él az ördög és azt suttogja, lehetmegfoghalni. Itt egy ember vagyok a sok közül. Olyannak tűnök, akinek nincs dolga a kórházban, évek óta nem volt szűrésen, azon zsörtölődik, hogy az előtte totyogó ember nem siet sehova és útban van, akinek jár a taps, mert a fogmosás közben teret adott mindfullness-nek. Van egy olyan gondolat, hogy alattam a föld, felettem az ég és bennem a létra, nos bennem az üresség, ami elnyel engem és kilök mindent, ami nem oda való.

Nem szabad teret adnom a tétlenségnek, ami káoszt szül. Azaz tegyek be egy mosást, a kabátot ne a székre dobjam, hanem akasszam fel a fogasra, a ruhámból ne csak úgy kilépjek, hanem hajtogassam is össze. A hétköznapokban pont nem így csinálom, de akkor volt valami, ami visszarántson, hogy sínen legyek. Most nincs. Ez a titok nyitja, pontosabban a jó módszer ahhoz, hogy ne kerüljek padlóra. Gondolom, mert sosem voltam megközelítőleg sem ilyen helyzetben.

A telefonom csörög, a vállam úgy rándul össze, mintha egy-egy cérna húzna rajta egyet. Ismeretlen szám, nem akarom felvenni, nem akarom elmagyarázni, hogy tévesszám. Nincs bennem türelem, akaraterő, lehetőség a jobbító szándékra.

Ennek ellenére felveszem.

Igen, tessék, Tiborcz Hanna beszél.

A hang reszelős, mintha egy láncdohányossal beszélnék. Jó napot, Horváthné Jakab Viola vagyok, Marcell édesanyja, önt adták meg elsődleges kapcsolattartónak a kórházból.

Igen.

Nos, örülnék, ha ezt követően én lennék az.

Tessék?

A kapcsolattartó.

Kellett egy kis idő, hogy magamhoz térjek. Közel lakok a kórházhoz, ha bármi van, azonnal tudok menni és ha bármit meg tudok az állapotát illetően…

Én akarok első kézből értesülni a fiam állapotáról!, kiabálja a telefonba, a dühtől hallom, majd' kifullad. Azt sem értem, miért nem minket hívtak először…

Ezt én sem értem, feltételezem baleset esetén Marci engem jelölt meg értesítendő személynek.

Nem érdekel, törölje.

Mit?

Ezt az állapotot, hadarja olyan gyorsan, hogy már-már alig értem, mit mond.

Ezt csak és kizárólag Marci tudja.