Egyszer éltem, kétszer haltam..

6. fejezet

A pucér mennyezetet bámulva elképzelem, ahogy az egyik sarokból megindul a repedés és a végen a fehér törmelék rám omlik. Fogadja őszinte… Képtelen vagyok befejezni a mondatot akár még gondolatban is. A kijelentés olyan, mint az az árnyék, amiről szeretnéd, hogy az ablakon kívül maradjon.
Olyan most az emlékeim közt kutatgatni, mint nyáron mezítláb a gyepen sétálni, hol szúr, hol érzed, hogy kikopott, hol puhára érkezel.
Beugrik egy emlék, kellemes, édes, mint nyáron barack befőttet enni tavalyról.

Az alagsori teremben a falon bakelit lemezek, analóg képek, versrészletek, irodalmi folyóiratokból kitépett oldalaival vannak kitapétázva. Marci maga elé enged, majd mellém lép.
-Mit is csinálunk itt pontosan?
Felém hajol, de nem néz rám. -Szupportáljuk a barátodat, Bandit.
-Tudja, hogy ki nem állhatom a kortárs költészetet.
-Van nasi, meg…
-Gyerekpezsgő - konstatálom. A tekintetünk összeakad, visszaránt, mint mikor a kabátzsebeddel beleakadsz a kilincsbe.
-Attól nem kell tartani, hogy másnapos leszel.
-Pedig valamiért úgy érzem, hogy ide el kellett volna - kettéharap egy sajtos pogácsát.
Félbetörök egy ropit. -Miért érzem azt, hogy minden idegszáladdal az ellen küzdesz, hogy meglásd ebben a jót? - követem a tekintetét, nézi, ahogy az egyik felolvasó a szövegét mantrázza és olyan mozdulatokkal köríti, ahogy a kelt tésztát szokás dagasztani.
-Nem erőltetem meg magam, úgy gondolom, hogy az ilyen eseményeken az elhangzottak fele koppintás, a másik fele meg terápiás írás.
-Az összes írás az.
-Tévedsz. Eszterházy, Moldova, Camus.
-Jó akkor, mi a bajod a kortárs költészettel? Csak azt ne mondd, hogy nem tudnak újat mondani.
Megdörzsöli az orra alját, a helyiség fénye, mint egy ukac, beférkőzik az arca zegzugaiba, a szeme sarkában levő ráncba, az alsó ajka alatti kis mélyedésbe. -Hát, mert amúgy nem is. Vagy igen? Jó, figyelj - lesöpri ujjairól a morzsát. - , a mai kortárs költők, SZERINTEM és tisztelet a kivételnek, egymás után pakolásznak olyan szavakat, amik jól mutatnak egymás mellett, de azon túl semmi kapcsolat, semmi kohézió. Régen a mondanivaló, a következetesség, az érzések kovalens kötések voltak egy műben. Ma már a sajtburesz is lehet olyan, mint egy mai vers.
-Egyrészt, nem tudom, hogy a sajtburesz és a versek hogy jönnek össze. Másrészt, szerintem nem mindig kell újat mondani. Utálni fogsz érte, de úgy gondolom, hogy olykor nem a cél a fontos, hanem az út.
-Igazad van. Tényleg utállak.
-Beszaroook, hogy itt vagytok! Jézus ereje -a hátunk mögül érkezik a hang, ami mellé egy vörös kaporszakállú, kék szemüveges és kötött mellényes fazon társul, csontos kissé görbe vállal a testéhez képest is arányosan hosszú lábszárcsontokkal. Mint egy madár csak szárnyak és tollak nélkül. - Hanna, tuti a te érdemed.
-Eltaláltad - vágja rá Marci.

Egyszerű gyerekkorom volt, egy olyan kifestő, amiben háromféle forma volt, de azok állandóan és nem mindegyiket szerettem. Nem szerettem télen két zoknit húzni, nadrág alá harisnyát venni, vasárnap délután búcsúzni, fésülködni, puszit adni a kávé szagú leheletű rokonoknak, azokat a filceket, amik kifogytak, mert elhagytam a kupakjukat. Viszont szerettem az ablakpárkányba zsúfolt összes zöld növényt, a paradicsomot, paprikát fűzni a teraszon, nyáron a hideg szőnyeget a talpam alatt, fürdés után a hintőpor illatát a kakaó ízét, a dunyha súlyát.
Most hiányzik az a súly, ami rám telepszik, de nem az a fajta nyomasztó fajta, hanem, aminek a jelenléte arra emlékeztet, hogy nem vagy egyedül. Mikor föléd gördül, átveti rajtad kezét-lábát, hasadon nyugszik a feje.
Sokszor úgy érzem az albérletemben, mintha egy olyan cipősdobozban lennék, ahol megszaladt a sniccer és jóval magasabb ablakot kaptam, mint szerettek volna. Szeretem ezt az ablakot, minden, ami rajta túl van nem jelent rám veszélyt, míg tudomást nem veszek róla.
A kitárt ablakba könyökölve az éjszakai város egy kifeszített plakát, mintha nem moccanna semmi. Jobb kéz felől még mindig ugyanott van az a kukoricás konzervdoboz, amiben Marci dobálja az elnyomott csikkeket. Azon kapom magam, hogy kikotrom a kórházból kapott szatyor aljából a cigarettás dobozt, ajkaim közé csípek egy szálat és meggyújtom a végét. A füst égeti a nyelőcsövem, a mellkasom összeszorul, a tüdőm rázkódik. Úgy köhögök, hogy kicsordul egy könny. Aztán még egy, meg még egy, később pedig már nem számolom, mert azok már nem a füsttől.