Egyszer éltem, kétszer haltam..

2. fejezet

Felszállok a sárga villamosra, a régi típusúra, ami hangosabb és több fényt enged magába, mint az új. Kevés az olyan ember, aki az Újbuda-központ felé vánszorogna a négyesen, de nem eléggé ahhoz, hogy ne vegyem őket észre. Az arcok semlegesek, a tekintetek átnéznek rajtam, mintha üvegből lennék, vagy egyszerűen csak annyira érdektelenek az emberek egymás iránt, hogy fel sem tűnik nekik, ha valaki az összeomlás szélén imbolyog, mint az a váza, ami megszédül az asztal szélén.
Az egyik hölgy a hatvan derekát tapossa és a szatyor fülébe kapaszkodik, hárébb egy borostás férfi a fogát szívja, vele szemközt pedig egy tinédzser energiaitallal támogatja meg a vesekövét. A villamos dob egyet rajtam, mintha ki akarná kényszeríteni belőlem, hogy vegyek levegőt.
Elfelejtettem.
Blaha Lujza tér, mindjárt odaérek, de most ez a rövid idő is egy életnek hat. Nem kell sokat magyarázni, tíz másodpercenként az órára nézek - hátha, rágom a szám szélét, mint aki két hete éhezik, a kezem tördelem, a tenyerem izzad. Azt érzem, a világ minden egyes sejtjében megáll egy pillanatra a fejlődésben, a motor nem hajtja a kereket, a globális felmelegedés sem siet sehova és én sem kerülök időben egyre távolabb a születésemtől és közelebb a halálomig.
Talán Marci...
NEM.

Összefolyik minden, akárcsak a diófapác a felvizezett aquarell papíron. Sétálok. Hazudok, mert igazából szaladok. Nem emlékszem, milyen képek vannak a falon, milyen plakátok hívják fel a figyelmet a cukorbetegségre, az éves rákszűrésre vagy a magas vérnyomásra. Az emberek utánam fordulnak, szinte meglepődnek, mintha olyan szokatlan lenne azt keresni, aki itt van. Vagy így keresni, aki itt van. Azt gondolhatják, hol van a tartás, hogy csak így napvilág elé tárom a kétségbeesésem. Ilyenkor csak rávágnám, hogy sose volt, mert nem volt kitől eltanulom.

Manapság már nem divat őszíntén megélni a hétköznapi érzéseket vagy tanúbizonyságot tenni róluk. Magunkon kívül mindenki más annak a látszatnak a befogadója, ahol töretlen az optimizmus, nem köhög a pénztárca az albérleti díj után, ahol nem elhagyott egy barát, hanem te zártad ki a toxikus embereket az életedből. Ahol az üres borosüvegek nem a kételyek tápoldata, hanem csak ínyenc kóstoló vagy. Fájdalom, csalódás, elvágyódás, irigység, kárörvendőség - ezek vájófogként fúródnak abba, aki eleven, akinél a sejtanyagcsere még működik, aki hunyorog, ha erősen süt a Nap, aki pólóban megy ki dohányozni a teraszra és fázik, aki ha lusta, igenis konzervből főz, olykor pedig a kommunális kukába dobja a műanyagot a szelektív helyett. De az emberek többsége csak nyomokban tartalmaz hasonló őszinteséget.

Szerda délután egy órán át vagyok Marcinál, látogatási időn kívül. Különlegesnek kellett volna éreznem magam, vagy inkább szánavetettnem. Éreztették annak a súlyát, hogy fél órával ezelőtt még nem sírtam sem keveset, sem eleget, a mellkasom nem akart kiszakadni a helyéről, úgyhogy gyakorlatilag tudom, hogy csak onnan tudnak kiszakadni "dolgok". Még sokat tudtam gondolkodni azon, mekkora baj, hogy a vajas popcorn illata eltelíti a szobát, hogy a pohár bor a kelleténél jobban esik és hogy aznap nem éreztem bűntudatot, mert bevágtam valaki elé a boltban. Aznap kivételes eset voltam, míg Marcit stabilizálták, utána egy a sok közül.

Két éjjelen át küzdök az álmatlansággal, másnap reggel energiaszegény kedvvel - kedv nélkül- ébredek, égő szemekkel és olyan gondolatokkal, amiket az ember csak azért nem vet papírra, mert akkor az onnantól kezdve számba van véve. És én nem akarom, hogy nyomasszon a gondolata annak, hogy nem jön haza, nem csípi meg az oldalam, ha azon kap, nem szeretem magam, hogy nem adom neki az ebédem maradékát, nem találok random zoknit az ágy mögött és nem veszek olyan pelyhet, amit én utálok, de ő szereti.

Halvány kék kötött mellénnyel ragaszkodok azokhoz a hétköznapokhoz, ahol minden rendben van. Ahol bosszankodok a piroson, elfelejtek buszjegyet venni, elfogy a tej és írok egy post itet, hogy ne felejtsek el venni, majd úgyis elfelejtem.
Kettőszáztíz forintnyi apróval könnyebb a tárcám, a kórház bejárati ajtó kivágódik, benyomakodik a kinti, hűvös levegő, a kávé automata berreg, erősen dolgozik a capuccino-n extra tejjel. Szomjazom a koffeinre. Míg várom a kávét, a recepciótól elcsípek egy beszélgetésfoszlányt.
Most szerdán elméletben ide szállítottak egy fiatal srácot, autóbaleset, gázolás..
A kávéautomata sípol, kiveszem a poharat és hagyom, hogy a forróság az ujjvégekben már kezdjen átcsapni fájdalomba, de még így is hagyom. Nem azért, mert mazochista volnék, alapjáraton nem szeretem, ha fáj, de jó figyelemeltelterelés, ha belülről azt érzem, az üresség éget.

De kérem, én csak szeretnék átadni valamit és.., belekortyolok a kávéba, a férfit nézem a recepcióssal hadakozva.
Sajnálom, nem adhatunk ki személyes információt a betegeinkről.
Értse meg, nekem ez fontos.
Megértem uram, de kérem Ön is értse meg, hogy nem tehetem.

A férfi tartogatott valamit a kezében, tétlenül állt a hall kellős közepén, az egészségügyi figyelemfelhívások és a tisztítószer illat keresztmetszetében. Az utolsó korty után összepréseltem a poharat.
Odalépek a férfihez, a feje tetején már kihullott a haj, barna, megviselt bőrkabátját agyon hordta. Jó napot, tudom, kit keres. Vagyis gondolom.
A férfi kék szeme a bizonytalanból rajtam állapodott meg. Váratlanul érte a nyers szembesítés, nem volt tényleges rákészülési idő. Rákóczi út? Autós gázolás?
Bólintok. Április negyedike, tizenhat óra magasságában, felelem. A párom, teszem hozzá.
A férfi ádámcsutkája fel-lejár, ahogy nyel. Kovács Lázár. A gázoló.