Egyszer éltem, kétszer haltam..

5. fejezet

A kávézó falainak zsemle színe van, amiket zacc színű bútorokkal ellensúlyonaak, a székek leginkább a thonett székekre hajaznak, az asztal lábakban szintén megül egy kis kanyar. Pont úgy néznek ki, ahogy akkor érezzük magunkat, amikor lámpalázzal mondunk verset egy versmondó versenyen, másodikban. A testünk zselatin, nincs benne csontozat, ami máskor tartást ad, bármikor képes összecsuklani.
A társaságom a szerénymagamról a szigorúanvettpluszkétfőre tornázta fel magát.

Vékony száj, apró pihe szőrszálak az állon, amit a délutáni fény aranyra fest, a csuklón nehéz karkötő, nagy mogyoró méretű gyöngyökkel. Az ing színe olyan választás, amit évtizedeken át gyakorolt, a gombok olyan színűek, mint az alvadt vér a köröm alatt, szinte fekete, de mégsem, az arcon pedig borotválkozás után maradt seb.
Erős parfümöt használ, úgy képzelem el, hogy tesz a fül mögé a hajtövekhez, a csuklóra és kizárolag a nyak bal oldalára. A kis táskában turkál, kiforgat papírzsebkendőt, iratokat, kis tükröt, dezodort, fésűt, lakáskulcsot.  -Nonszensz, komolyan mondom.
-Mit keresel? -férje arcán megtörik a napfény, a szeme alatti árokba is élet költözik.
A nő két ajka közé csippent egy szál cigit. -Rá akarok gyújtani, megöl az ideg. Te hogy tudsz itt ilyen nyugodtan ülni?
-Ez egy kávézó.
A cigaretta hetykén fityeg, ahogy beszél, mint egy szalmaszál. Mandulavágású szemét rám emeli. -Van tüze? - legyint.
-Szerintem itt…
Egy a harmincas éveiben talpat vetett hölgy tart felénk, akinek előnyösen áll a fehér blúz és a fekete szoknya, szelíd mosollyal érkezik. -Asszonyom, a helyiségben tilos a dohányzás, viszont a teraszon az erre kijelölt helyen meg tudja tenni.
-Mi az, hogy itt nem lehet dohányozni? - a nő után néz. - Kriminális.
A széket nyikorogva hátratolja, megigazgatja a ceruzaszoknya vonalait, blézerének az egyik lapja befelé fordult.
-A táskád - felesége után nyújtja a ridikült, aki hóna alá csapja. -  Mielőtt visszajönne idő előtt - fordul vissza, már nekem intézve a szavait.
Felnézek az asztalról. -Régóta házasok?
-Harmincnyolc éve.
-Azta.
-Maga akkor tervben sem volt, bizony.
A kávézó egy doboz és kifelé tekintünk rajta. Miért van az, hogy a legtöbbször mindig kifelé figyelünk és az érdekel, mi zajlik  ott? Azt nézzük, ahogy az autók kifelé evickélnek a főutcára, araszolnak.
A csendbe kapaszkodom, mintha az lenne az egyetlen dolog, amit kívülről-belülről ismernék, mint egy túlhordott ruhadarab megnyúlt ujjal. -Milyen érzés? Ennyi időt leélni ugyanaz az ember oldalán?
-Egyértelműen szép.
-Olyan egyértelmű? - gesztenye barna szemekbe ütközök, olyan áthidalhatatlannak érzem, mint tesiórán a bordásfalat. Sosem tudjuk meg, mi van a túloldalán. - Mármint, bocsánat, nem azért mondom, én csak eltűnődtem, hogy…
-Semmi baj, ha meg azért is tette volna fel a kérdést, megérteném. A feleségem nem egyszerű eset. Nem könnyű elviselni a stílusát.
Csend. Olyan  csúszós és nyálkás, mint egy hal.
-Szóval, hogy lehetne egyértelműen szép? Nem lehet egy rossz döntés miatt vagy döntések sorozata miatt kikötni valaki mellett és így oda kilyukadni, hogy az élet elfutott mellettünk? - úgy szaladnak ki a szavak a számból, mintha üveggolyók lennének.
-Huhh, de nagy szavak ilyen fiatalon.
-Nem bánt meg semmit? Nem mondott le olyanról, ami már sosem jöhet vissza?
-Ott voltam a 89’-es woodstock fesztiválon, szerintem ez mindent elmond. Igen, ott ismerkedtünk meg - találja ki a gondolatom. - Pontosabban annak kapcsán.
A tekintetéből sugárzik valami mélység az irányomba, atyai fennhatóság. Nem is, talán  tekintély inkább, ami előtt nem lehet titkolni vagy rejtegetni valód. Olyan, mint az eső, kiállsz alá és tudod, hogy el fogsz ázni. Tudtam, minél többet beszélgetünk, annál tisztábban fog rólam vélekedni. Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg korábban.
-Túl sokat gondolkodik ilyesmiken, ráadásul ennyi idősen.
-Próbálok biztosra menni.
-A bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka.
-Ki mondja?
-Jelen pillanatban, én. Mondok egy példát, attól függetlenül, hogy nem mondja, hogy szereti, még lehet úgy. De, hogy a kérdésére választ adjak, nem, nem egyszerű és az illetőnek kell úgy döntenie, hogy akarja. Azt a személyt, az életet vele. Tudja.
-Akkor ezek szerint nem bánja.
-Nálamnál is jobban ismer.
Szűk egy óra alatt észrevettem, hogy ritkán ad egyenes választ, de nem simlisségből, csak mindig tesz egy kis kerülő. Körülményes, őt olyan embernek képzelem el, aki a virslit késsel-villával eszi és lefekvés előtt Verne Gyulát olvas.
-Meséljen ön egy kicsit, mit lehet tudni magáról?
Most először mosolygok felszabadultan, úgy, hogy nem érzem, hogy a szám két végén súly ülne. -Az a kártya nem játszik igaz, hogy minden, amit mondott rólam, az pont elég?
-Meg is elégednék ezzel a válasszal, csak hát önről egy hete hallottunk először.ó, és nem tőle, ugye.