Évszak mesék / Befejezett/

Őszi kaland I. - Harry

Harry

Két hét. Két nyomorúságos hét telt el azóta a vasárnap óta. Ám még most is veszettül lüktet minden egyes porcikám, ha arra gondolok; ott hagytam őt. Egy szó nélkül eljöttem és akármennyire is győzködöm magam, hogy így volt jó, ez nem igaz. Az eszem tudja, hogy ezt kellett tennem, de a szívem majd beleszakad. Hiányzik a hangja, az érintése, csókjai, az ölelése minden egyes szeretkezésünk után. Biztonságban éreztem magam. Életemben először két kar megvédett. Álmaimban érzem, amint újra hozzá simulok. Ujjai apró érintései végigcikáznak a testemen. Ajkai azt suttogják, hogy szeret... Aztán felébredek és a valóság mázsás súllyal zuhan rám. Már csak sírni akarok. Magzatpózba görnyedek a fájdalomtól és sírok olyan veszettül hiányzik Edward. Őt látom ébren és álmaimban is. Az ő nevét nyöszörgöm sírva az álom és ébrenlét mezsgyéjén. Ő az első gondolatom reggel és ő az utolsó, mielőtt a kimerültségtől elalszom... De mégsem bírom felhívni. Tudom, hogy fájdalmat okoztam neki, de erre már egy egyszerű bocsánat nem elég.

Emlékszem a táncunkra, az arcára, könnyeire. Láttam a szemében a szerelmet, amit irántam érez. Éreztem a teste rezdüléseit minden egyes lépésben. Engem akart, értem kiáltott. Az ujjaim hegyén érzem a bőrét, ajkaimon az ízét, amit az utolsó szeretkezésünkből raktározott el az agyam. Bizsereg a tenyerem, érinteni akarom, azt akarom, hogy igába hajtson. Azt, hogy durván szeressen, majd gyengéden öleljen magához. Arra akarok kelni minden reggel, hogy mellettem van, majd a mellkasára hajtva a fejem elaludni vele. Hozzá akarok tartozni, vele leélni az életemet... de erre már vajmi kevés esélyem van.

Egy könnycsepp gördült ki a szememből, ahogy kifelé bámultam az ablakon, miközben az eső halkan kopogni kezdett az ablakon. Az ég szürke volt. Napok óta hol esett, hol megállt. Hiába csak pár napja léptünk át a szeptemberbe, az idő őszivé változott. Hűvös lett, a Nap éppen csak pislákolt, mint bennem a remény, hogy valaha is boldog leszek.

– Jó reggelt – hallottam meg magam mögött egy jól ismert, rekedtes hangot. Emlékeket kötöttem hozzá, boldog reggeleket, önfeledt nevetést a kávé fölött. Érintéseket, de mindez olyan távoli volt már, mintha soha meg sem történt volna. Szerettem Jaz-t. Ám ahogy Edward iránt érzek, azt hiszem minden romantikus érzést, ami valaha tábort vert bennem, felülír. Az a láng, ahogy mellette lobogok, megismételhetetlen.

– Jó reggelt – suttogtam halkan, nehogy meghallja a hangomon, hogy megint a sírás kerülget.

– Fel kellene hívnod – lépett mögém és átölelte a derekamat. Állát a vállamra fektette, arca az enyémhez ért. Régen rengeteget néztünk így ki az ablakon. Figyeltük, ahogy rózsaszínné változik az égalja, majd hogyan emelkedik fel a narancssárga gömb, hogy elűzze a sötétet.

– Nem tudom, hogy van-e értelme – sóhajtottam.

– Ha nem teszed meg, soha nem tudod meg – lehelte a fülembe. – Harry, látom, hogy vacakul vagy. Éjjelente nyöszörögsz, halkan nyüszítesz. Elváltak útjaink már elég régen, de ne hidd, hogy hidegen hagy a szenvedésed. Kínoz belül ez az egész. Emlékszem rá, mikor kimondtuk a végét. Ott álltál az ajtóban és csak néztél, de még az sem fájt ennyire, mint most fájsz belül.

– De mit mondhatnék? – kérdeztem.

– Az igazat. Az apád egy fasz – felelte, mire megfeszültem. – Elmondod neki miért léptél le pont ugyanúgy, mint nekem, mikor éjjel kettőkor kopogtattál az ajtómon.

– Miért engedtél be? – érdeklődtem, miközben jobban hozzá bújtam. Fáztam, reszkettem, de az ölelése nem hozta az enyhülést. Máshoz akartam bújni, más érintésére, szívdobogására vágytam oly kegyetlenül.