Évszak mesék / Befejezett/

Tavaszi kaland I. - Harry

Harry

Behunyt szemmel ültem. Könnyeim szúrtak, ki-kibuggyantak szemhéjaim alól. Markoltam a wc szélét, mert nem akartam, hogy bárki hallja mi zajlik bennem. Nekem soha nem lehetett. Ha könnyeket ejtettem, soha nem vigasztaltak. Most sem akartam, de a szívem majd beleszakadt a helyzetbe. Egy aprócska, elharapott bocsánatra futotta csupán. Véletlen volt. Ezt miért nem értette meg senki? Miért kellett ismét bántani? Miért kellett a könnyeimet ismét lenyelnem?
– Jól vagy? – kopogott be valaki a wc fülke ajtaján, amiben elbújtam. A hangra a torkom megremegett. Nem akartam vele beszélni, így nem válaszoltam. Úgy gondoltam, ha nem figyelek rá, eltűnik, csak úgy, mint az árnyékok az szobámból. – Meg sem vártad a választ. Nem haragszom a borért. Baleset volt. Már le is cseréltem az inget.
– Tényleg? – bukott ki belőlem, mire számra szorítottam a kezemet.
– Gyere ki, és megnézheted – kért kedvesen a hang. Kinyitottam a szememet is, és a fehér ajtót kezdtem bámulni. Egy részem menni akart, a másik maradni benn örökre. Nem akartam látni a családomat, a bátyáim kárörvendő arcát.
– Gyere be te – szóltam vissza.
– Az igen bajos lenne – nevette, amitől a könnyeim elkezdtek felszáradni. – Nem igen férnék be oda, és megmutatni sem tudnám hogyan csinálják az ilyesmit rendesen. – Csak néztem az ajtóra, miközben a szívem már nem dobogott olyan hevesen. Kíváncsi lettem arra az emberre, aki nem haraggal szólt hozzám az este folyamán. Talpra ugrottam. Megigazítottam az öltönyömet. Kicsit remegtem, de kinyitottam a zárat. Ahogy kiléptem az ajtón, egy mosolygós szempár nézett rám. Fel kellett néznem a magas férfira, akinek meleg barna szemében nyomát sem láttam a haragnak.

– Miért? Hogyan kell csinálni? – érdeklődtem biztosabb hanggal.
– Először is elnézést kérsz – magyarázta türelmesen. Elhúztam a számat. Gyűlöltem bocsánatot kérni, mert az esetek jelentős részében nem én voltam a hunyó.
– Elnézést kérek, Mr. Green – mondtam felemelt fejjel, egyenesen a csillogó szemébe nézve.
– Semmi baj nem történt – emelte fel a kezét, hogy megborzolja a hajamat. A gesztus egyszerre volt ijesztő és jóleső. – Történnek balesetek. És látod – húzta szét a zakóját, ami alatt egy makulátlan, fehér inget láttam. –, már le is cseréltem. Te már tudod a nevemet. Megtudhatom a tiédet? – érdeklődött. Én csak néztem rá, a nyakam már zsibbadt kicsit. Utáltam, hogy nem kezdtem el még nőni igazán. Ahogy mosolygott rám, abban volt valami melengető. A szívem táján éreztem a remegést. Légzésem elakadt, ahogy leguggolt hozzám.
– Harry Richardson – feleltem csendesen, fájón dobbanó szívvel.
– Nos, Mr. Richardson, örülök, hogy megismerhettem – nyújtotta felém a kezét, amit remegve fogadtam el. Piciny kezem elveszett az ő nagy tenyerében. Az érzés, ami elfogott ismeretlen volt. A kedvesség szellővel legyintett meg azokban a pillanatokban. Végig a szemébe néztem, azt kívántam bárcsak ott lakhatnék örökké.
– És is örülök – suttogtam.
– Visszakísérlek a szüleidhez – állt fel.
– Nem akarok még – bukott ki belőlem, mire elszégyelltem magam.

– Akkor sétáljunk egyet – vetette fel, mire a boldogság szívembe költözött. Bólintottam. Ő elindult kifelé. Mellé szegődtem. Tekintetem ujjaira siklottak. Újra szerettem volna, ha tenyere az enyémhez ér. Talán érezhette mit akarok, mert felém nyújtotta azt, amit én szív repesve el is fogadtam. Meleg ujjai alatt furán bizsergett a bőröm, de élveztem a csendes pillanatokat, míg végigvezetett a folyosón. Egy kertbe léptünk ki, ahol a leveleket, virágok szirmait zizegtette a nyári szellő. Lassan sétált, a kezemet fogva. Halkan mesélt, de hogy mit, arra már nem emlékszem. Talán az időről, talán sárkányokról, várakról. Az is lehet, hogy lényegtelen semmikről, csak azért, hogy a lelkem megnyugodjon újra. És az én szívem évek óta először nem háborgott. Nem kellett az igazságtalanság görcsével szenvednem minden pillanatban. Nem éreztem magam megvetendőnek, olyannak, akinek kár volt megszületni. Fel-felnéztem rá, ő pedig mosolyogva vissza rám. Azt kívántam ott a kertben sétálva, hogy bár ő lenne az apukám.
– Vissza kell mennünk – szólalt meg hosszú percek után. Kérni akartam, hogy még ne, azt, hogy maradjunk itt örökre, de nem mertem, így csak bólintottam. Ő visszavezetett a folyosóra, de a kezét nem bírtam elengedni. Csak néztem rá, küzdve azzal, hogy arra kérjem, vigyen magával.
– Köszönöm, Mr. Green – nyeltem nagyot kissé zavartan.
– Edward – húzta még szélesebbre ajkait.
– Edward – suttogtam, miközben bennem változásnak indult valami.