Őszi kaland II. - Harry

818 130 34
                                    

Harry

Csöpp-csöpp verte az ablakot az eső már napok óta. Beköszöntött az október és vele együtt a szomorkás, esős napok is megszaporodtak. Szívem szerint otthon maradtam volna, hogy egy bögre, forró teával melengessem magam. Csak ülni akartam. Nézni ki a fejemből, míg szépen, lassan felőröl a bennem tomboló lángvihar, amit nem lehetett semmivel sem csökkenteni. Csak és kizárólag Ed lenne rá képes, de még nem vagyok készen arra, hogy mindent rázúdítsak.

Mikor iszonyú fejfájással Jaz mellett ébredtem, szívem szerint kiugrottam volna az ablakon. Konkrétan úgy kipattantam az ágyból, hogy el is estem. Jaz vigyorogva nézett rám, míg én elrebegtem a kérdést, hogy történt-e valami. Elmondta, hogy minden vágyam volt kicsomagolni a nadrágjából. Már el is felejtette milyen vehemens tudok lenni, de azután zokogva beájultam az ölébe. Nagyon örültem, hogy nem történt semmi. Azt a szégyent már nem bírtam volna ki. Így is úgy zakatol a szívem, hogy majd megveszek. Ha még egy ilyen terhet magamra vettem volna, ott lett volna talán vége mindennek. Soha az életben nem mertem volna Ed elé kerülni. Bár így is nehéz lenyelnem ezt a dolgot, mert nem rajtam múlott. Jaz volt a józan, aki nem adta meg magát, bár bevallása szerint szívesen a matracba passzírozott volna. Azonban még ő sem annyira kegyetlen, hogy a szívembe mártott tőrt még meg is forgassa. Éppen eléggé szarrá szekálom magam, amiért leléptem. Nem akarta tetézni.

Az ősz a kedvenc évszakom. Gyönyörűek a színek, amivel találkozni lehet. A fákról lehulló sárgás, rozsdaszínű falevelek kavalkádja leírhatatlan. Kisebb koromban szerettem az összegereblyézett dombocskákba ugrani. Azt hiszem, még ma is szívesen megtenném. Mindig arra vágytam, hogy valakivel meghempergőzhessek a falevelekben. Nevetni akartam, ölelni, miközben totál idiótát csinálunk magunkból... és valamiért mostanában Edet látom ezeken a képeken. Együtt rugdossuk a faleveleket, kéz a kézben, ahogy annak lennie kell, de nincs így. Már lassan kopaszok a fák és én csak a padon ülve néztem a boldog párokat, akik kézen fogva andalogtak végig a levelek alkotta, őszi szőnyegen.

– Oh, Richardson – sikított fel egyik kolléganőm. Felhívtam Steve bátyját és tudtak alkalmazni. Nagyon kedves pár. A kislányuk meg egy igazi hercegnő. Mondjam azt, hogy irigy vagyok? Piszkosul. A szőke, göndör hajú tündérke azonnal levett a lábamról, én meg a szüleit. Őszintén elmeséltem, hogy mi történt. Kértem egyéni tanrendet, így tudok a kávézójukban dolgozni.

– Hmm? – néztem hátra a pultból, ahol épp a kávéfőzőt takarítottam.

– Ezt komolyan te csináltad? – kérdezte izgatottan Lily. Ő és a párja Carla ugyanazért voltak itt, mint én. A szüleik nem fogadták el a másságukat.

– Mit? – értetlenkedtem, majd mellém lépett a csinos, kék szemű, barna loknis lány. A telefonját az orrom elé nyomta. Valami blog volt, de a kép volt a lényeg. Egy szolárlámpák százaival díszített kertet láttam, ahogy pedig lentebb görgettet pici ujjaival ismét beláthattam azt a gyönyörű termet. Újra éltem azt a megismételhetetlen éjszakát. Éreztem, hogy gombóc gyűlik a torkomba, főleg, hogy a következő képen Ed mellett állva mosolygok. A másik oldalán Anne állt és még páran az irodarészlegből. Én azonban csak Edet láttam. Azonnal elfacsarodott a szívem.

– Azt írják, hogy te csináltad a díszletet – lelkendezett.

– Igen – bólintottam.

– Nagyon szép – ugrált.

– Jövőre az esküvőnkre csinálhatnád te a dekorációt – lépett a másik oldalamra Carla. Vállig érő, egyenes haját lófarokba kötötte. Barna szeme szerelemtől csillogott, ahogy párját nézte, aki úgy szökdécselt, mint egy óvodás.

Évszak mesék / Befejezett/Where stories live. Discover now