Évszak mesék / Befejezett/

Őszi kaland VI. - Harry

Harry

Lassacskán lehullott az összes színes falevél. A meleg napok száma elenyésző lett. Minden karácsonyi díszbe öltözött, miközben a lelkem kissé sajgott. Láttam családokat sétálni. Kéz a kézben szülőket, körülöttük ugrálva gyermekeiket. Mosolyogtak, beszélgettek. Olyat láttam, amiben nekem nem volt részem. Valamiért mindig bűnhődtem. Valamiért mindig én voltam, akinek csendben kellett ülnie. Mégis minden vágyam volt megfelelni, de mégsem tudtam. A karácsony sem jelentett enyhülést soha. Nekik én soha nem voltam más, mint teher. Egy olyan, amit muszáj volt cipelniük. Vajon, ha lánynak születek, más lett volna minden? Vajon akkor is "más" lennék? Próbálom őket elfelejteni, de nehéz, mert a családom voltak. Tudom, hogy tova kellene engednem őket, de mint minden bántalmazott gyermek, mégis ragaszkodok.
Talán az idei ünnep más lesz, mert szívemben kihajtott egy édes érzés egy másik ember iránt. Szeret, ölel, minden lélegzete nekem szól. Legyen akár durva, vagy gyengéd, ahogy hozzám ér, minden pille tapintása a szeretetről regél. Egy mesét mond nekem, amiben a herceg csak nekem él. Nem hittem, hogy nekem lehet tündérmesém. Lemondtam róla. Ám ekkor egy észveszejtően szexi férfit dobott elém az élet. Titkon azt remélem, hogy vele lehetek, vele ülhetek a karácsonyfa alatt. Szeretkezünk a sziporkázó fények alatt, nekem adja a legszebb ajándékot, ami ő maga.
Hazafelé sétáltam a forgatagban. Mindenhol csillogtak a díszek, fülembe karácsonyi dallamok kúsztak. Az utcát belengte a mézeskalács összetéveszthetetlen illata. Szívem elfacsarodott. Nem akartam egyedül lenni. Gyorsítottam lépteimen. Minél előbb haza akartam érni, hogy várjam Ed hívását. Már a gondolatra is hevesebben kezdett verni a szívem, de alig tettem pár lépest, mikor nekem szaladtak. Kicsit csúszott a járda, így elestem. Egy pici test puffant rajtam, de nem fájt. Mikor magamhoz tértem és megláttam a fekete, göndör tincseket már értettem miért. Ijedten nézett fel rám egy sötét bőrű kisfiú.
– Bocsánat – hebegte, miközben feltápászkodott rólam.
– Semmi baj – mosolyogtam rá és én is felálltam. A kisfiú rémülten nézett körül. Nem lehetett több hatnál. Szemébe könnyek gyűltek. – Hé, semmi baj – guggoltam le elé. – Hol vannak a szüleid?
– Elszöktem – bukott ki belőle keservesen. – Jó akartam lenni – sírta. – Szeretem őket, de félek, hogy ők is elhagynak – zokogott egyre hangosabban. Sokan fordultak felénk.
– Nincs semmi baj – mondtam csendesen, ugráló gyomorral. – Megkeressük együtt őket, rendben? Biztos nagyon keresnek már.
– És ha nem? – rémüldözött.
– A szüleid, az a dolguk – mondtam, bár az arcom rándulását vissza kellett fognom.
– Neked is vannak? – kérdezte szipogva.
– Igen, de én már felnőttem és nélkülük élek – feleltem csendesen. – Gyere – nyújtottam a kezemet, de ő nem fogta meg, én meg nem erőltettem. – Odasétálunk a hangosbemondóhoz, jó? – Ő bólintott. Vállára tettem a kezemet, nehogy az egyre sűrűsödő tömeg elszakítsa tőlem. Újra az az érzés tört fel bennem, a vágy egy igazi család után. Azt kívántam, bár csak ott tartanánk.
– Dylan! – hatolt át a karácsonyi dalokon és a tömeg zsongásán egy ijedt hang. A fekete kisfiú irányba fordult. Én is megfordultam. Egy láthatóan ideges, fehér férfi tartott felénk. Ezüst szeméből csak úgy áradt az aggodalom.
– APA! – sikított fel a kisfiú, mire a férfi, aki hozzánk ért, megdermedt. Ezüst szemei elhomályosultak.
– Ismételd meg – kérte rekedt hanggal.
– Apa – vetette felé magát a kisfiú. – Ne haragudj. Ugye nem visztek vissza? – sírta el magát Dylan. A férfi magához szorította a kis testet.
– Soha – adta fel a hangja végleg, mielőtt sírni kezdett.
– Jesszus, Dylan, apád majd' infarktust kapott, mikor elszaladtál – fékezett le mellettem zihálva egy jól megtermett, fekete férfi.
– Ne haragudj, apu – szipogta a kisfiú, a nagydarab férfi pedig elbőgte magát mellettem. Már értettem a szituációt. Értettem, hogy miért félt a kisfiú, de láttam azt is, hogy mennyire szeretik. A szívem elfacsarodott. Engem így soha nem öleltek át. Soha nem szerettek, nem aggódtak értem. Remegő szemmel néztem a kis családot. A szívem sajgott. Szerettem volna ezt én is átélni. Akartam, hogy valaki apának szólítson, valakit magamhoz ölelhessek. Kisfiút, kislányt...gyermekeket akarok.
– Köszönjük – lépett oda hozzám a fehér férfi és a kezét nyújtotta. Szeme vörös volt, de mosolygott.
– Nincs mit – mondtam csendesen. – Szerencsés kisfiú – néztem újra Dylanre, akit már másik apukája ölelgetett. – Szeretik. – A torkom elszorult. Ha akartam volna, akkor sem tudok beszélni többet, de nem is kellett, mert a család elköszönt tőlem. Két irányból fogták meg a kisfiú kezét, aki valamit elkezdett magyarázni. Egy jövőbeli kép rémlett fel előttem, ahol Ed és én sétálunk így egy tündéri gyermekkel. Elmosolyodtam. Idő kérdése, és ehhez is elérünk. Most egymásnak élünk. Egymás lélegzetei, szusszanásai a legfontosabbak. Érezni akarom, hogy szeret, hogy én vagyok az egyetlen a világon számára. Még ketten vagyunk, de egy napon család leszünk.
Mély levegőt véve indultam el újra. Gyors léptekkel mentem hazáig. A lakás üres volt. Jaz mostanában keveset van itthon. Szerintem van valakije. Megérdemelne már egy normális kapcsolatot.