Évszak mesék / Befejezett/

Őszi kaland IV. - Edward

 Nem mondom, hogy könnyű volt őt otthagyni a reptéren. Úgy éreztem, mintha a másik felemet hagytam volna hátra. Egyre csak vissza-visszanéztem, amíg teljesen eltűnt gyönyörű alakja a szemem elől. Mikor felszállt a gép, szívem szerint visszafordítottam volna, hogy újra magamhoz ölelhessem. Újra csókolhassam. Gyűlöltem a távot, mit kettőnk közé húzott az élet. Neki mellettem lett volna a helye. Velem kellett volna kelni és feküdnie. Minden kócos mosolyát látni akartam. Minden egyes lélegzetvételét óvón figyelni. Azt akartam, hogy hozzám tartozzon. Azt, hogy elmondhassam ő a párom, a férjem. Ne legyek többet agglegény, ne legyek elköteleződésre képtelen üzletember. Vártam, éveken át vártam, hogy valaki betoppanjon az életembe és végre egy toll helyett, kettő írja a nekem szánt könyvet. Ki hitte volna, hogy az a kisfiú lesz majd, aki felszegett fejjel, de sírva állt elém bocsánatot kérni. A reszkető kiskamasz felnőtt, és az élet nekem adta, hogy végre egyszer elmondhassam, hogy mi vagyunk.

Nem felejtem el azt a reggelt a szállodában. Ott szuszogott a mellkasomon és én csak egyre néztem. Úgy éreztem, hogy haza értem. Azt akartam, hogy az a pillanat örökre maradjon. Majd felébredt és rám nézett. Álomittas szemével, de mosolyogva figyelt. Biztos voltam benne, hogy én vagyok a világon a legszerencsésebb ember. Nem is értettem, hogy egy ennyire angyali tekintetű fiút, hogy nem lehet szeretni? Hogyan tudott elvesződni ott középen? Hogyan lehetett letörni a szárnyait, elvenni az álmait? Hogyan voltak erre képesek azok, akiktől az életet kapta? Vesszek meg, ha értem az ilyen hozzáállást.

Nehéz volt az elválás, de mást egyelőre nem tehettünk. Megértettem, hogy ő még nem akar haza látogatni, így nekem kell utazgatni. Kicsit ijesztő volt az üres lakásba haza érni, miután egy hétig minden időnket együtt töltöttünk. Féltem, hogy meggondolja magát, de mikor csukladozó hangját meghallottam a telefonban, rájöttem, hogy ő ugyanígy ettől retteg. Elhatároztam, hogy én leszek az erős, mert neki a romokból kell újra építkeznie. Fogom a kezét és segítek mindenben, hisz már ő a mindenem.

Lassacskán beálltunk egy ritmusra. Péntek délután mentem hozzá, hol repülővel, hol autóval. Minden egyes elválás maga volt pokol, de minden egyes viszontlátás alkalmával megjártuk a Paradicsomot. Szerethettem őt, ahogy akartam. Bármit tettem, ő nyitott szívvel fogadta. Nyöszörgött alattam, kérve kérlelt, hogy szeressem, hadd érezze, mennyire fontos nekem. Ő a mindenem, a kiscicám, akiért bármire képes lennék. Kell még egy kis idő. A semmiből kell újraépítenie az életét és az út végén ott fogom várni, hogy megkérdezzem összekapcsolná-e ezt az enyémmel és élne-e velem életünk végéig.

Kopogtatás szakított ki a gondolataimból. Henriett lépett be. Hozta a reggeli kávémat és a mappákat, amelyeket át kellett volna néznem. Letette a csészét mellém. Még mindig fintorogtam a koffeinmentesség miatt, de már volt miért egészségesebben élnem. Ott volt a kiscicám, aki egy őrjítően kanos szexbomba. Muszáj volt tartanom vele a lépést. Imádtam minden porcikáját. Ha lehetett volna, mindig benne vagyok és suttogok közben a fülébe.
– Itt a kávé és a mai friss anyag – tette le a mappákat elém. – Hívott Mrs. Peterson is. – Felvont szemöldökkel néztem rá. – A karácsonyi bál miatt. Mivel nagy az érdeklődés arra az időszakra, kérdezte, hogy kérsz-e kísérőt.
– Nem – feleltem gyorsan, mire elmosolyodott.
– Jó, mert lemondtam – felelte. Mindig tudja, hogy mire gondolok. Imádom ezért. Néha úgy érzem, hogy nekem is van egy anyukám.
– Csak kérdés, hogy Harryt hogyan veszem rá – húzgáltam a szám. Nagy lépés volt ez számára, de én csak vele tudtam elképzelni, vagy senkivel. Minden decemberben volt egy bál karácsonykor, ahol általában egy-egy kísérő hölggyel jelentem meg. Most azonban másképp szeretném. Annak a kezét akarom fogni, akiért a szívem lángol. „Felrobbantom" ezzel a céget? Kit érdekel? Kiborítok embereket? Ez még kevésbé. Felkapja a sajtó? Pont nem érdekel. Az egyetlen, ami talán aggaszt, hogy Harry kiborul ettől.
– Majdnem két hónap van még addig – mosolygott biztatóan. Hogy képes ennyi szenvedés után pozitívan állni bármihez is? Tényleg igaz lehet, hogy a nőket megerősíti a szülés? Vannak gyermekei, akik miatt nem törhetett össze. Minden tiszteletem a nőké, amiért a világtörténelemben ilyen jól helyt álltak, akár nélkülünk is. Ha végiggondoljuk nem is mi vagyunk az erősek, csak fizikálisan. A nők sokkal keményebbek, ha védelmezni kell.
– De ez borzasztó nagy lépés neki. Gondolom összerakta, hogy mi történt. – Bólintott.
– Lehet, én sem vágynék vissza, főleg, ha esélyes, hogy belefutok az apámba. Nem értem én azt a férfit. A férjem erős ember volt. Határozott. A fiam félve mondta el. A férjemet ritkán láttam sírni, de akkor zokogott. Nem azért, mert a fia meleg, hanem mert átfutott az agyán, hogy mióta élt szorongva attól, hogy nem fogadja el majd az apja.
– Nagyszerű férfi lehetett – mondtam csendesen, a búskomorrá vált szempárnak.
– Az volt. Továbbra is sok időt töltöttek el együtt. Neki merte bevallani az első szerelmet is. Ő mondta, hogy soha ne tagadja meg ki ő. Szeressen szabadon. Ezért nem is értem a Mr. Richardsonhoz hasonlókat. – Átszellemült arccal magyarázott. Látszott rajta, hogy imádta a férjét és szívből szereti a gyerekeit. Vajon nekem lesz egyszer ilyen? Lesz társam és gyerekeim? Vajon Harry is úgy gondolja, mint én? Együtt?
– Próbálom meggyőzni majd, hogy az oldalamon lépjen a világ elé, mert szeretném megmutatni, hogy ő a mindenem – sóhajtottam. – Nem érdekel Andrew sem. Valahol perverz elégtételnek érezném, ha mindenki megtudná.
– De vedd figyelembe Harryt is. Ő sem maradna sértetlen ebben a szituációban. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Richardsont kegyetlenül ugratnák, de a rosszindulatból a fia sem maradna ki. Kellesz neki, hogy legyen kibe kapaszkodni – magyarázta.
– Tudom – bólintottam. – Soha nem éreztem még így. Szeretném, ha hivatalosan is hozzám tartozna és gyereket szeretnék vele – vallottam be.
– Ha ő is ezt szeretné, akkor türelem – mosolyogta szelíden. Soha nem került még ez szóba köztünk, de akárhányszor csillogó szemébe néztem láttam a végtelen szerelmet, amit érzett. Miért ne lehetne így? Törvény adta jogom azzal élni, akivel akarok.
– Van itt még két dolog, de valahol vicces, hogy ezek is Richardsonokhoz köthetők – kezdett bele. – Stephen elkészült a hivatalos megrovással. Itt írd alá – tette elém a papírt, amit nem kis örömmel véstem alá. Ki nem rúgtam, ahogy megígértem, de ezt nem ússza meg. – A fiúval sikerült megegyeznie. Stephen elmondása szerint nem akart ebből bajt, azért nem akarta elmondani mi történt. A sérelemdíjat sem akarta elfogadni. Egy lakóautóban élnek a párjával. Mind a ketten otthagyták az egyetemet, hogy dolgozni tudjanak – mesélte szomorúan. – Nem szabadna így lennie ennek. Nem szabadna ilyenért letaszítani gyermekeket.
– Nem, és ezek után megértem Dan és Jeff lépéseit, hogy segíteni próbálnak a Harryhez hasonlóknak, akik nem voltak olyan szerencsések, mint ők, a te fiad vagy én. Nem tudod véletlenül milyen szakra jártak? – kérdeztem meg hirtelen.
– Mind a ketten vegyészmérnöknek tanultak – kaptam meg a választ.
– Felhívom majd Samet, hogy náluk a festékgyárban hogy áll a gyakornoki program. Ezzel és a sérelemdíjjal talán egyenesbe jönnek – gondolkodtam hangosan.
– Talán nem is olyan rossz ötlet előbújnod – jegyezte meg. – Mérget vehetsz rá, hogy soha többet, senki nem fog ennél a cégnél gusztustalanul viselkedni. – Ezzel egyet kellett értenem. Már rég megléphettem volna, de egyedül valahogy nehéz volt. Most azonban mellettem volt Harry. Nem akarom eldugni. Azt szeretném, ha a világon mindenki tudná, hogy nekem ő a nagy szerelem.
– A harmadik meg gondolataid tárgyához kapcsolódik – mosolygott szélesen. – Jó látni ezt az énedet. Nem volt jó, mikor zombi mód jártál. A japánok betegségre hivatkozva lemondták a mai tárgyalást. – Szám azonnal vidám mosolyra húzódott. Ezek szerint ma indulhatok hozzá. – Ha aláírtad a mappákat indulhatsz is. Táskád az asztalom mellett, mire végez, ott is leszel.