Évszak mesék / Befejezett/

Őszi kaland III. - Harry

Harry

Csak csókoltam, csókoltam és csókoltam. Soha az életben többet elengedni nem akartam. Éreztem a testét az enyémhez feszülni. Lelkem sikított, mert végre visszakapta azt, amire olyan nagyon áhítozott már hetek óta. Ő volt a mindenem, a szerelmem, az egyetlenem. Hogyan képzeltem én azt, hogy elhagyom, megpróbálom magam mögött hagyni nyári kaland címen? Hozzádörgölőztem, beszívtam az illatát. Ennek a kettőnek az elegye úgy hatott rám, mint egy durva vágykeltő esszencia. A vérem felpezsdült, az alhasam hihetetlen görcsbe rándult. Azt kívántam, hogy ott és akkor, abban a szent pillanatban tegyen a magáévá. Hadd érezzem újra lobogó lángját.

– Azért jó lenne, ha nem a kávézó előtt közszemérem sértenétek – hallottam meg Jeff hangját a hátam mögött. Ijedten ugrottam le Ed karjaiból és fordultam a magas férfi felé. Mosolygott. A szemében láttam, hogy őszintén örül annak, amit lát.

– Ne haragudj, Jeff – dadogtam. Éreztem, hogy Ed el akarja engedni a kezemet, de nem hagytam. Ujjaimat az övéibe kulcsoltam. Fél szemmel néztem csak rá, de láttam, hogy meleg, barna szemei sírásra hajlanak.

– Engem tudod, hogy nem zavar, fura is lenne – nevette. – de már percek óta azt figyeltem, mikor dobnak fel téged a motorháztetőre – röhögött tovább. – Jeff Wright-Adams – lépett közelebb hozzánk és Ednek nyújtotta a kezét, aki elfogadta.

– Edward Green – rázta meg a kezét. Szerelmemnek meglehetősen erős kézfogása van, ami meglepte Jeffet, de elmosolyodott. Nem túl gyakori, hogy valaki ilyen határozott a közelében.

– Harry – nyílt ki a kávézó ajtaja és Emily egyenesen felém száguldott. Azonnal térdre vetettem magam és az ölelésébe bújtam. Sírtam, mint egy gyerek. Ahogy néztem a göndör szépséget, elfogott a vágy, hogy én is szeretnék apa lenni. Azzal a férfival, aki mögöttem áll és egy szót sem szól jelenleg. – Tegnap reggelre csak úgy eltűntél.

– Haza mentem – mondtam csúszkáló hanggal.

– Miért sírsz? – simogatta le könnyeimet a hercegnőm. Ő még annyira ártatlan, annyira csodás és én akarom ezt a felülmúlhatatlan dolgot. Szeretnék táncolni egy apró lánykával, nyújtani a kezem, hogy nyugodtan fesse ki a körmömet. Éjjelente fenn lenni, mesélni neki a sárkányról és a daliás hercegről. Akarok aggódni érte, akarok egész éjjel ébren lenni és Edwardot halálra idegesíteni, mikor majd először megy bulizni. Szeretném az érzést, amit az okoz, hogy a kislányom szerelmes lesz, én pedig sírva feküdni akarom Kedvesem mellett, hogy elrabolták a kincsemet.

– Megtaláltam, ami elveszett – csuklottam.

– Mondtam, hogy nem veszett el, csak eddig nem kerested – ölelt át Emily, ami gyógyír volt háborgó lelkemnek.

– A bácsi miért sír? – kérdezte meg hirtelen. Felkaptam a fejemet és felnéztem Edwardra. Arca maszatos volt a könnyektől. Némán sírt. Meg se mukkant, de könnycseppjei végigszántották gyönyörű arcát. Ahogy a szemébe néztem, láttam mire gondolt. Látta magunkat egy szép napon, egy ilyen tüneménnyel. Ha eddig a kétség csírája bennem is volt, ezzel a tekintettel tova szállt minden gyötrelem. Ő velem akart lenni, velem élni. Családot egy olyan férfival, aki azt se tudja pontosan, hogy mit is fed az a szó.

– Elég lesz kislányom – lépett ki a kávézóból Dan. Szemében könnyek rebegtek. Akkor is sírt, mikor elmeséltem, hogy mi történt velem.

– Miért sír mindenki? – tette csípőre a kezét lánya, mikor apja felé fordult. – Apu, ugye te nem fogsz? – fordult Jeff felé, aki szélesen mosolygott rá. Nem sírt. Őt ennél keményebb fából faragták, de volt egy olyan érzésem, hogy majd a kicsi hercegnője egy napon megríkatja.