TAGADÁS

Majd Találkozunk

!!FIGYELEM:ebben a fejezetben szó van önbántalmazásról!!

–Öt hónappal a buli után–

A szilveszteri buli után szerencsére nem volt semmi konfliktus közöttem és Warren között, de csak mert egyáltalán nem emlékezett semmire a buliból én meg nem akartam felhozni. Ugyan úgy lógtunk együtt mintha mi sem történt volna, aminek örültem mert nem akartam hogy megromoljon a barátságunk egy ilyen kis baki miatt. A suli év vége felé jártunk mikor Warren elkezdett hiányozni megint, és csak a fontosabb dogákra jött be. Egy ideig azt hittem hogy csak a stressz miatt maradt ki, de mikor egyre gyakoribb lett az hogy zsinórban pár napig nem jött be, úgy véltem hogy muszáj lesz beszélnem vele. Rá is írtam hogy hogyha szeretne, találkozhatnánk és hamar jött a válasz hogy nagyon is szeretne szóval pár napra rá egyik este összefutottunk az egyik játszótéren ami közel volt mindkettőnk lakásához és pont ezért szerettük mindketten azt a helyet. Mire odaértem Warren már az egyik hintában ült, dobozos narancslevet iszogatva és kicsit ringatva magát a hintán. Odasétáltam hozzá és egyből a mellette lévő hintába ültem. Fáradtnak és letörtnek tűnt, nem úgy nézett ki mint a fiú akit általában látok, elkezdtem ténylegesen aggódni érte.

-Hali. Mit iszol? – Warrenre néztem és közben én is elkezdtem ringatni magam a hintán.
-Narancslevet. Kérsz? – Mosolyogva odanyújtotta nekem én meg megráztam a fejem.
-Nem, azért köszi... Mizu? Szarul nézel ki.
-Pf – Felnevetve vállat vont. – Köszönöm. Amúgy semmi különös, csak év vége, otthoni szarságok meg ilyenek. Átvészelem csak kicsit nehéz.
-Miért mi van otthon? – Keresztbe ültem a hintán, így a láncnak döntöttem a hátam. – Már, ha nem nehéz róla beszélni vagy ilyesmi. – Megállt, és egy olyan egy perc néma csend után sóhajtott egy nagyot, és a doboz kupakját kezdte tekergetni. Kereste a szavakat, de nem tudtam eldönteni hogy azt szerette volna kitalálni hogy hogy magyarázza el ami történik, vagy csak nem rám tartozik a téma.
-Hát.. – Elcsuklott a hangja és nem nézett rám. Kellett neki idő és erő hogy folytathassa a mondanivalóját. – Anya beteg. És bármennyire is próbálok neki segíteni egyszerűen nem megy, és mintha nem is értékelné hogy igen is próbálkozok. – Hangja remegett és mikor meghallottam hogy szipogott akkor rájöttem hogy elsírta magát.
-Beteg? Ezt hogy érted? – Kiegyenesedtem és kicsit közelebb hajoltam felé hogy lássam az arcát. Aggódtam érte, mert sohasem hallottam arról hogy az anyja beteg volt. A kérdésemre bólintott és folytatta.
-Beteg, de mentálisan... A pszichológusa egy ideje azt mondta hogy bipoláris személyiség zavara van. Én próbálok neki segíteni, de néha már nekem sem megy... – Rámnézett és a hold fénye rávetült az arcára. Patakokban folytak a könnyei az arcán és a száját enyhén lebiggyesztette. Fájdalmas volt így látni, úgy sírt mint egy csendes kisgyerek, vagy akár csak mint egy 18 éves fiú, aki már nem tudta fenntartani az álarcát.
-De... Miért mi történt? – közelebb lépkedtem hozzá a hintán ülve de csak amíg a lánc bírta és megfogtam a kezét, ezzel is próbáltam kicsit jelezni hogy igen is ott vagyok. A kérdésem csak tett egy lapáttal a fájdalmára, sírása lassacskán átment zokogásba.
-Két hete mikor haza értem...– Egyre hangosabban pityergett, míg el nem jutott arra a pontra hogy szinte nehezen kapott levegőt. – Anya a konyhában volt és megvágta magát...azt hittem elveszítem...Olyan ijesztő volt David, miért csinálta ezt? – Újra rámnézett, tekintete segítség kérő volt, de én csak meg voltam szeppenve. Nem tudtam normálisan reagálni, egyszerűen nem tudtam elhinni hogy ez történik egy ennyire vidám és bolondos fiúval aki tényleg csakis a jót akarta mindenkinek. Felálltam és magamhoz öleltem a fejét, és a hajába simítva próbáltam nyugtatni, mondván hogy „Minden rendben van” pedig jó magam is tudtam hogy nem, nem volt minden rendben. Warren viszonozta az ölelést azzal hogy a pólómba ragadt és hangosan zokogott a kezeim között. Ami nagyon is megmaradt arról a napról az a két mondat amit ő mondott. „Hiányzik anya, miért nem olyan mint régen?”. Ekkor rájöttem hogy az életünk az lehet tényleg csak annyiból áll hogy az emberek változnak vagy negatív vagy pozitív irányba, és az hogy tudunk-e alkalmazkodni vagy sem nem mindig rajtunk áll. Warren próbálkozott alkalmazkodni az anyja állapotához de eredményül csak azt kapta hogy este nyolckor lelkileg összeroppant egy barátja karjaiban, egy buta játszótéren. Viszont az hogy mennyire is próbáljuk támogatni a barátainkat ilyen helyzetben, az igen is a mi döntésünk és mindig okosan kell gondolkodnunk, hiszen az hogy milyen szinten vagyunk ott a barátainknak nagyon befolyásolja a kötelékeinket. Én ezzel is rontottam el az egészet gimiben. Aznap este ugyan ott voltam Warrennek, de aztán utána elhanyagoltam, amit a mai napig szégyenlek.

A távolság eléggé közénk állt, az elején igen is találkoztunk, és ha bejött a suliba akkor igen is vele voltam viszont aztán egy idő után egyre közelebb kerültem Kaylához. Néha áthívtam vacsorázni, együtt ebédeltünk néha suli után különböző éttermekben, az egész napjainkat együtt töltöttük az iskolában is. Egy idő után mondhatni megfeledkeztem Warrenről és egyre kevesebbet kerestem, és ha ő keresett engem akkor egyre kevesebbet írtam neki. Na de természetesen ez akkor még nem tűnt fel nekem sem, egy önző tizenéves voltam aki csak azzal tudott foglalkozni hogy mi van a saját világában. Egy idő után aztán Warren vissza jött a suliba és a kapuban várt engem, de mivel Kayla lakása útba esett ezért egy ideje akkor már együtt mentünk a gimibe reggelente. Mikor meglátta Kaylát mellettem, az a halvány mosolya is eltűnt az arcáról. Akkor is fáradtnak és szomorúnak tűnt és szerintem akkor már össze rakta hogy miért nem nagyon beszéltem vele míg távol volt. Mikor odasétáltunk hozzá egy „Sziasztok hogy vagytok” és egy „miujság”-nál többet nem beszéltünk hárman. Aznap már Kayla csak nyugodtan leült Warren helyére, pont mint amikor ő távol volt. Warrenen láttam hogy meglepte a dolog viszont várta hogy menjek vele akkor hátra, de én nem mentem. Leültem Kayla mellé és talán ekkor éreztethettem vele a legjobban hogy lecseréltem. Nem így volt viszont, csak eléggé eltávolodtunk. Habár így is úgyis, mindenhogyan az én hibám volt. Ő csak szótlanul hátra sétált és leült egy padba, Kayla meg mintha mi sem történt volna neki állt velem beszélgetni. Warrennel talán akkor estünk szét teljesen, hiszen utána nem nagyon beszéltünk, nem ült mellém, nem kereste a társaságom (ahogy én sem az övét) és olyan volt mintha Kayla teljesen átvette volna a helyét. Vagyis hát, csak szerette volna de azt viszont ő rontotta el azzal hogy elkezdett elég nyomulós lenni, és már nem tagadta le hogy tetszem neki de még akkor sem ha tisztán megmondtam neki hogy nem szeretnék tőle semmit. Vele is hamar szétesett a barátságom, de az már az utolsó hetekben volt a ballagásig szóval nem voltam olyan sokáig egyedül. Warrennel utoljára akkor a ballagás napján beszéltem, akkor is csak a színpadon az igazgató beszéde előtt.

-Szerinted találkozni fogunk még? – Kérdezte és rámnézett, egymás mellett álltunk. A kérdés elég hirtelen jött, de válaszoltam neki.
-... Nem tudom, lehet – Megvontam a vállam és én is ránéztem. – Szerinted? – Ő is megvonta a vállát és halvány mosoly ült az arcára.
-Én sem tudom de... Csak hogy tudd, a lakásom ajtaja mindig nyitva áll majd, de csak is neked. Szívesen várlak majd egy pizzára– Mondta halkan, mivel az igazgató elkezdte a beszédét. Előre is fordult mosolyogva én pedig nagyon elmerengtem. Azon járt az agyam hogy „akkor most nem haragszik rám?” vagy hogy „ez most szarkazmus volt?”. Nekem ez akkoriban egy válaszolatlan kérdés volt, de aztán mostanában sikerült csak megfejtenem. Az ő szemszögéből nem távolodtunk el egymástól, csak én távolodtam el tőle, én voltam az aki nagyon távolságtartó volt de csak mert féltem megbeszélni a dolgokat. Ezért is maradt olyan kedves velem.

Később aztán nem beszéltünk, mivel mint mondtam, nem tudtam volna vele megbeszélni hogy mi volt. Év végén elég jó jegyeim lettek, és ballagás után dolgoztam egy évet egy étteremben. Majd aztán végül felvettek egy művészeti egyetemre aminek a kollégiumába költöztem és közben új állást kaptam egy hipermarketben ami közel volt a sulihoz, szóval ott kezdtem dolgozni egyetem mellett. Az elején fárasztó volt de aztán belejöttem, viszont Warrent elkezdtem egyre jobban hiányolni. Azon gondolkodtam hogy mi lehet vele, és hogy hogy van, de nem volt bátorságom felkeresni szóval úgy éreztem a gimiben láttam utoljára.