TAGADÁS

Végre Újra Látlak

–Egy év és öt hónap múlva–

Az első pár hétben elég egyedül voltam a kollégiumban, de csak mert nem nagyon mozdultam ki a szobámból hiszen odabent ettem, odabent töltöttem a napjaimat és csak akkor mozdultam ki ha suliba vagy esetleg a városba mentem. Azonban szépen lassan össze ismerkedtem két diákkal, Evelynnel és Gabriellel. Evelyn egy afroamerikai lány volt hosszú fekete göndör hajjal, és amit mindenki  szeretett tőle az az hogy mindig nagyon világos, színes ruhákat hordott amik persze nem hogy csak jól álltak neki, de nem volt egy olyan szín amiben nem nézett volna ki jól. A szemei nagyok voltak és mellé még hosszú műszempillákat is hordott, arról meg nem beszélve hogy a mosolya élénk volt, egy szimpla mosollyal jobbá tudta tenni az ember napját. Személyiségre is egy energikus, vidám és jószívű lány volt viszont őszinte volt még akkor is ha az igazság fájdalmas lehetett,nade persze próbálta a legkedvesebb módon közölni az igazságot. Gabriel egy kicsit edzettebb, de nálam egy évvel fiatalabb fiú volt, világos barna hajjal ami mindig kicsit az arcába lógott még úgy is hogy nem volt olyan hosszú. A szeme barna és az arca kissé szögletes volt viszont sokkal fiatalabbnak tűnt az aktuális életkoránál
Ő is egy teljesen őszinte viszont humoros ember volt, és viszont annak ellenére hogy arról volt ismert hogy kissé gyerekes, nagyon érett nézete volt a világgal kapcsolatban és igen is komolyan tudott venni dolgokat ha arról volt szó. Vigyázott mindenkire és mindenkit tisztelt és szerintem ezért is szerették olyan sokan őt is az emberek. Én csak úgy bevágódtam hozzájuk egy beszélgetés során, és elég hamar ki is jöttünk egymással mindhárman. Megtudtam hogy ők gyerekkoruk óta legjobb barátok voltak, és sokszor tévesztették őket egy párnak még akkor is amikor ott voltam velük, viszont amit mások nem tudtak hogy mindketten a saját nemükhöz vonzódtak. Ők tudták hogy nincsenek együtt, és nem is lesznek, nekik ez volt fontos. Igazából egy darabig bevallom féltem attól hogy egy duó mellé bekerülni nem jó ötlet, ám aztán elég hamar felülirták a kétségeimet mivel nagyon hamar befogadtak mindketten. Meghívtak mindenhova, keresték a társaságom, úgy éreztem hogy Warren után végre voltak barátaim. Jobbá tették a mindennapjaimat, és kicsit megfeledkeztem Warrenről de sajnos nem tartott sokáig. Mikor a vizsgahetekre értünk az első félévben eléggé stresszes voltam, az egyetem mellett ott volt a munkahelyem is szóval elég közel voltam ahoz hogy idegösszeroppanásig dolgozzak. Aztán az egyáltalán nem segített hogy elkezdtem Warrennel álmodni, elég sokszor volt benne nagyon átlagos álmaimban. Még olyanokban is ahol egyáltalán nem volt a középpontban, csak mint egy mellék karakter megjelent. Ám azonban voltak olyan álmaim is amikor konkrétan róla szóltak az álmaim, mint például mikor megálmodtam régebbi emlékeket amiket Warrennel éltem át. Kicsit feszült voltam ez miatt is, nagyon össze voltam zavarodva, „Miért nem tudom elengedni?” ezen kattogott az agyam mindig mikor felébredtem. De aztán szépen lassan ráébredtem hogy úgy éreztem mintha a történetünk nem ért volna véget, kellett lennie folytatásnak. Nem így kellett hogy vége legyen. Erről elég sokáig nem beszéltem senkinek, de aztán végül megemlítettem Evelynnek és Gabrielnek a helyzetet, mondván hogy „Sokat stresszelek” és „hiányzik egy régi barátom akivel már nem tartom a kapcsolatot”. Ők egyből meg is értették és úgy döntöttek hogy mind a hárman megérdemlünk egy kis pihenést és úgy véltük hogy jó ötlet lenne beülni enni valahova valamelyik este. Egy hétvégén be is ültünk egy francia stílusú bisztró kültéri részére, ami olyan otthonos volt hogy az egész esténket ott töltöttem volna legszívesebben. A falak teljesen be voltak terítve különböző virágokkal, és az étkezde falain lévő hatalmas ablakokon az egész belteret lehetett látni. Miután megkaptuk az ételt és az italt amit rendeltünk, neki álltunk beszélgetni a vizsgákról.

-Ti milyen témát választottatok a portfóliótokhoz? – Kérdezte Evelyn ahogy letette a poharát az asztalra.
-Az én témám a „csend” – Válaszolt Gabriel, amire Evelyn felnevetett.
-Csendéletet viszel majd? Milyen tömeg vagy már.
-Dehogy! – Kézbe vette a boros poharát és kicsit Evelyn irányába biccentette. – A csend nem csak csendélet lehet a művészetben. Ebből is látszik hogy olyan sokat dumálsz hogy nem tudod mi a csend. – Bökte oda szarkasztikusan, Evelyn meg csak szemetforgatva rám nézett mosolyogva.
-Na és te David? – Kérdezte Evelyn kíváncsian.
-Ó én portrékat viszek majd. – Felnéztem rá, ő pedig csalódottan hátradőlt a székén.
-Pedig azt hittem te valami kreatívabbat csinálsz majd!
- Szerintem ez is az. – Mosolyogva folytattam az evést de aztán valamin megakadt a figyelmem. A pultnál egy szőke göndör hajú ember ült, a haja egyből Warrenre emlékeztetett. Igaz, annak az embernek jóval rövidebb haja volt, nagyjából olyan hosszú volt hogy a fülét épphogy eltakarta viszont Warrennek minimum a háta közepéig leért mindig. Nagyon sokáig figyeltem, kicsit reménykedtem is, gondolván „mi Van ha tényleg ő” de sok esélyt nem láttam bele hiszen nem tudtam hogy ő a városban maradt-e egyáltalán vagy csak szimplán nem adtam annyi esélyt annak hogy azon az estén pont ott lenne ugyan abban az étteremben mint én. Ám amikor megfordult az illető, láttam hogy igen is ő volt az. Warren ült a pultnál egy pohár kólát iszogatva miközben beszélgetett a pultos férfival, úgy tűnt hogy már ismerték egymást. Ahogy felismertem teljesen elbambultam és csak bámultam befelé, csakis rá. A mosolya ugyan az maradt, a haja ugyan úgy esett az arcába mint ahogy eddig, és annak ellenére hogy edzettebbnek tűnt, az arca ugyan olyan kerek maradt. Egy egyszerű kicsit bő fekete pólót viselt ami a nadrágjába volt tűrve, a széken pedig ott biggyesztett a kabátja mert estefelé hűvös volt még. A merengésemből Evelyn ébresztett ki.