TAGADÁS

A Vacsora

–Három héttel a találkozás után–

A találkozónk után Warrennel egyre többet kezdtünk beszélni SMS-ben vagy csak szimplán hívásban. Az én iskolámban a vizsgáinkra és a projektjeinkre megkaptuk a jegyeket, és elég büszke voltam magamra mivel ahoz képest hogy életemben először kellett keresztül mennem egy ilyen vizsga folyamaton, nagyon is jól teljesítettem. Az első félév November végén ért véget és mikor elmeséltem Warrennek a történteket, úgy gondolta hogy most hogy mindketten végeztünk, találkozhatnánk abban a bisztróban ahol ezelőtt. December első hetében le is rendeztünk egy találkozót, megegyeztünk egy vacsorában amire még magam sem tudom, próbáltam kicsit jobban kinézni. Mondhatni... Elegánsabban. Egy hosszú ujjú fekete garbót viseltem egy világosabb színű, bézs nadrággal amiben egy fekete bőr öv volt. Erre egy fekete francia kabátot vettem hiszen gyalog mentem, mert nem volt olyan hosszú az út hogy bármilyen tömegközlekedést használjak, vezetni meg nem tudtam. Mikor odaértem, Warren már kint várt a bejárati ajtónál és mikor meglátott a távolból mosolyogva intett egyet. Ő is ugyan olyan kabátot viselt mint én, viszont az világos, barnás színű volt ami nagyon illett a haja színéhez. Mikor odasétáltam hozzá köszönésképp kezetráztunk és bementünk a kávézóba és helyet foglaltunk. Az ablak mellett ültünk és a háttérben már akkor karácsonyi jazz zenét játszottak, ami nem volt meglepő mivel már akkor kezdték a karácsonyi hangulat keltést a boltok, éttermek, emberek, egész városok igazából. Melegszínű égősorok lógtak a hely barna fa falán, az ablakokon pedig téli tájak voltak rajzolva bizonyára fehér filccel. A hely elég tele volt, szóval kellett egy kevéske idő míg fel tudták venni a rendelésünket. Én valami lazacosat ettem, Warren pedig valamit marhahússal, pontosan nem emlékszem rá mi volt az étel amit rendeltünk, de arra emlékszem hogy Warren rendelt egy vörös bort nekünk, mert aznap este nem vezetett. Míg vártuk a vacsorát addig neki álltunk beszélgetni, leginkább arról hogy mit terveztünk karácsonyra.

-Én majd megyek apához, szóval majd Trevornak kell kitalálnom valamit. – Mondta Warren ahogy nézegette hogy milyen ételek vannak még a menü listáján.
-... Trevor? Ő ki? – Kérdeztem kicsit kételkedve, még nem hallottam a nevét de nem akartam illetlen lenni.
-Trevor az öcsém. – Elmosolyodva felnézett. – Nem is tudtad hogy van öcsém? – Kérdezte nevetve ahogy letette a menüt.
-Jézusom nem – Kínosan felnevettem én is. – Hány éves?
-Tizenhét. Apával él és csak nemrég kezdtünk újra beszélni szóval megértem hogy nem tudsz róla ne aggódj – Legyintett egyet és mikor megjött az étel mindketten neki álltunk enni. Beszélgettünk sokmindenről, az öccséről, volt osztálytársainkról, az akkori sulinkról, hogy mivel töltöttük az elmúlt pár évet, azonban egy idő múlva Warren elcsendesedett és a figyelmét teljesen elterelte valami. Először még nem értettem mit nézett annyira, míg meg nem láttam az ablak mellett két férfit, nálunk idősebbek lehettek pár évvel. Egyikük az asztalnál ült, a másikuk pedig térdre volt ereszkedve, kezében egy ékszerdobozzal. Ahogy észre vettem, kereste a szavakat, azonban nehezen talált. Ennek ellenére a másikuk teljesen értette hogy mi a célja. Az embereken vegyes arckifejezéseket láttam, volt aki mosolyogva, büszkén nézte őket, volt aki undorodva, szinte már már utálattal teli arccal néztek rájuk, de őket nem érdekelte. Csak ők voltak abban a pillanatban, nem létezett más. Egy két dolgot ki tudtam venni a szavukból, viszont mivel nem vagyok, és nem is voltam jó szájról olvasás terén ezért lehet nem is jól értettem őket. Az biztos volt hogy a férfi aki a széken maradt nem számított a kézkérésre, hiszen ő is elő vett egy ékszerdobozt, amiben ugyan úgy egy gyűrű volt. Boldogságuk és amilyen szerelmesen néztek egymásra megmagyarázhatatlan volt. Viszont az is, ahogy Warren nézett rájuk. Mikor odafordultam hozzá, az arcán szinte minden érzést lehetett látni. Boldogságot, büszkeséget, irigységet, de leginkább azt a keserű szomorúságot. A végén már nem is rájuk nézett, hanem a padlót figyelte teljesen magába merengve mintha gondolkodott volna valamit.

-Warren? – Próbáltam kizökkenteni kicsit, hogy figyeljen rám. Mikor meghallotta a hangom fel is emelte a fejét.
-Jajj, ne haragudj mit mondtál? – Kihúzta magát a széken és belekortyolt a poharába.
-Minden rendben? – Aggódva elpakoltam az evőeszközeimet mivel én végeztem a vacsorával, ő viszont még nem.
-Persze persze, elbambultam kicsit – Kuncogva kézbe vette a kését és a villáját és evett tovább.
-Biztos vagy benne? Igen magadba fordultál most. – Nem szerettem volna mondani neki hogy konkrétan bámulta azt a párt, nem akartam hogy kellemetlenül érezze magát. Ő bólintott egyet és egy kis idő csend
múlva kiegyenesedett, befejezte a vacsoráját.
-Desszertet kérsz? – Kérdezte mosolyogva ahogy megtörölte a száját a szalvétájában.
-Nem, de te nyugodtan rendelj magadnak ha szeretnél.
-Á nem, én nem szeretnék enni. Akkor ezek szerint mehetünk? – Össze pakolta ő is a tányérjára az evőeszközöket.
-Mehetünk persze. – Ahogy válaszoltam ő oda hívta a pincér és mindketten kifizettük az ételünket.

Warren úgy döntött hogy elkisér a kollégiumhoz szóval együtt indultunk el. A boltok, és az utca lámpák fénye bevilágították az utcát, néhány éttermekből kihallatszott a zene és az emberek vidám nevetése. Végig csendben sétáltunk, akkor már elég hideg volt szóval mindketten a kabátunkba bújtunk hogy melegen tartsuk magunkat. Az agyam nem tudott máson kattogni mint Warren.

-Kérdezhetek valamit? – Törtem meg a csendet váratlanul, amire ő megfordult mosolyogva.
-Persze nyugodtan. – Mikor válaszolt egy kevés gondolkozás után össze raktam egy kérdést, már csak erőt kellett vennem ahoz hogy kimondjam.
-Ha nem szeretnél válaszolni nem kell de mondd csak te... – Felnéztem rá, ő pedig kíváncsian várta a kérdésemet. – Te a... Férfiakat szereted? – A kérdésem nagyon meglepte, az arca kissé elsápadt és a fejét lassan elfordítva magába merült megint. Ekkora késleltetés után már kár lett volna tagadni, így már inkább ki sem mondta. Nem volt bátorsága, és lehetett látni az arcán hogy szégyen volt számára az egész.
-Én... Nem tudom. – Jött ki végül a száján, szinte már suttogva. Félt a reakciómtól, félt attól hogy valaki más is meghallja, és szimplán félt magának beismerni.- Vagyis... Hát... – Kapkodta a fejét, nem tudván mit válaszoljon, szóval a vállára tettem a kezem.
-Jó, nyugi, nincs baj. Rendben van ha még... Nem vagy vele tisztában. De azzal sem lenne baj ha esetleg a férfiakat szereted.
-Egyáltalán miért kérdezted?... Ennyire lejön? – Aggódva rámnézett, és akkor már tényleg tudta hogy tagadni felesleges.
-Csak olyan furán néztél arra a meleg párra. Sejtettem – Mosolyogva megveregettem a vállát, próbáltam jelezni hogy támogatom. – De remélem tudod hogy ettől még te... Te vagy. Miért féltél elmondani?
-Nem tudom... – A csillagokra nézett miközben sétáltunk. – Mikor anyának elmondtam azt mondta vigyázzak kinek mondjam el, mert nem mindneki úgy fogja kezelni mint ő. Féltem hogy te elítélnél és elrontaná a barátságunkat... – A kollégium parkolójába értünk de még nem mentem be. Szerettem volna beszélni még vele.
-Ez butaság! Te vagy a legjobb barátom már mióta... Igaz annyira nem voltam jó hozzád... De ez nem válzoztatja meg azt aki vagy valójában. – Kellett neki egy pillanat míg elfogadja amit mondtam, de mikor sikerült, széles mosolyra húzódott a szája.
-Köszönöm David – Mosolyogva lágyan megpaskolta a vállam, és mindketten elköszöntünk egymástól. Én intve egyet elindultam fel a kollégiumhoz, Warren pedig gyalog hazaindult. Eléggé felszabadultan, és boldogan éreztem magam amiért Warren megbízott bennem annyira hogy ezt elmondja.