Különleges, de könnyedén elveszítheted

1. fejezet

A csengő hangosan szól az iskolában, ezzel jelezve, hogy kezdetét veszi a hétvége. Szekrénynyitások és zárások zajai töltik be az elit iskola gyöngysárga színű folyosóit, ahol már két és féléve tanulok.

Vörös iskolai egyenruhám zakóját leveszem, és helyette átcserélem a fekete bőrkabátomra, ami sokkal kényelmesebb, ráadásként divatosabb is. A piros és fehér csíkos nyakkendőmet kikötöm és a fehér szekrényből kivett két füzetettel a táskámba teszem. Közeledve az év vége felé, nem ártana hétvégén is tanulni egy kicsit. Egy utolsó nagyhajtás még harmadikban, és utána jöhet a jól kiérdemelt nyár a pihenéssel, az utazásokkal és a szórakozásokkal együtt.

A fekete színű Dior napszemüvegemet a fejemre rakom, és csatlakozok a szemközti szekrénysornál álló két barátnőmhöz Rubyhoz és Emilyhez, akik a délutáni programunkat tárgyalják.

– Előbb együnk és utána mozi, vagy fordítva? – kérdezi a szőke hajú barátnőm, Emily, amire én csak vállat vonok, miszerint mindegy.

– Elsőként együnk, mert utána lépnem kell – válaszolja Ruby, miután felkeni az utolsó réteg sötétrozsaszín, matt szájfényét.

– Hova? – kíváncsiskodok. – Új fiú?

Felesleges volt rákérdeznem, mivel ha erről lenne szó, akkor már rég megtudtuk volna. Ruby ügyelve a szemsminkére óvatosan felém kacsint.

– Bárcsak, de nem. A bácsikámék ma jönnek hozzánk és egészen hétfőig itt lesznek, szóval hétvégén nem leszek elérhető – ismerteti. – Nem mondtam?

Csak a fejünket rázzuk, hogy nem. A fekete hajú lány a telefonját elővéve nyomkodni kezdi azt, ezzel kizárva minket. Már megszoktuk tőle. Bezzeg, ha mi csinálunk ilyesmit, akkor egyből ránk szól.

Emily becsapja a szekrény ajtaját, majd nekidől.

– Ketten maradtunk hétvégére – néz rám mosolygos arccal és karba tett kézzel.

– Bocsi, de egyedül – húzom el a számat a hazaköltözés gondolatára. – Ma este ér haza a három gyerek.

Colten és két barátja – Oliver és Ben – majdnem két hete utaztak el Európába újabb üzletkötések céljából. Mivel április van nem mehettem velük az iskola miatt, így szinte egyedül hagytak a nagy házban. Tudniillik elég kieső helyen lakunk, ahol még kocsival is több mint háromnegyedóra az út a reggeli forgalom miatt. Addig beköltöztem a belvárosi apartmanba, ami a saját hotelunkban van. Természetesen a tudtuk kívül, mert hiába magyaráznám el nekik részletesen a problémámat, miszerint nem akarok elkésni, ők akkor se értenék meg. Csak arra fogják, hogy lusta vagyok korán felkelni. Részben igaz, de ezt nekik nem kell tudniuk. Na, meg könnyebben lehet szórakozni menni, ha már alapból is a városban vagy. Nem szeretik, ha egyedül megyek minden „férfi védelem" nélkül. Ez alatt azt értem, hogy nem tudják távol tartani az esetleges fiúkat, akik velem akarják tölteni az estét.

– Talán mégis ketten – szól Emily.

– Hárman – egészíti ki kis késéssel Ruby, amire csak a szememet forgatom.

– Álljatok le! – rivallok rájuk. – Már számtalanszor megmondtam, jobban jártok, ha Colten tabu a számotokra.

– Jól van – forgatja meg gesztenyebarna szemét Ruby. – Tudjuk, hogy magadnak akarod.

– Nem erről van szó – indulunk el a folyosón. – Ismerem Coltent. Nem járnátok vele jól.

Lorenzo és Bridget halála után kétséges volt számomra, hogy a fiú nem ad e be nevelő intézetbe. Tizenhárom voltam, hozzászoktam már ehhez az élethez. Megnyugtatott, hogy a szülei se tennék, ezért ő se fogja. Együtt sikerült túl lennünk a gyászon. Sokat mesélt a szüleiről, az életéről, akárcsak én. Szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, de mégsem testvéri; inkább mondanám egy barátinak.