11. fejezet

1.4K 91 42
                                    

Megvan az érzés, hogy reggel olyan boldogan kelsz fel, amikor még a szomorú zenéket is boldogan énekled? Na, én pontosan ezt érzem ma, ami egy csodás hétfőnek indul. A New York-i időjáráshoz képest a Nap elég szépen süt, ami miatt kevesebb fényvédőt kell alkalmaznom, és pluszban kap egy kis D vitamint a bőröm.

A lágy szellő beszökik a kinyitott teraszajtón, felfrissülve köszöntve a bőröm, míg a hajamat, mint egy kisgyerek, úgy fogja összekócolni. Délutánra úgy fogok kinézni, mint Szörnyella de Frász, aki éveket lemaradt az új smink és szépségápolási újításokkal. Ezért döntök amellett, hogy a szőke hajzuhatagot felcsatolom egy nagy törtfehér-arany csattal. Viszont sürgősen le kell állnom a selymes tincsek tapogatásával és szaglásával, pedig olyan jó barack illata van, hogy esküszöm, megkívántam a barackos smoothie-t.

Már nyolcadszorra állok neki a frizurámnak, mikor valaki beront a szobámba – természetesen kopogás nélkül, ismételten... Komolyan mondom, egyszer kulcsra zárom az ajtót, vagy beszerzek ilyen ujjlenyomattal nyíló kilincset.

– Fekete vagy világoskék? – mutatja fel Ben a kettő inget, amit a tükörből nézve tanulmányozok.

– Egyik se – válaszolom könnyedén.

Ben felváltva mindkettőt megnézi, arcára kitükröződik az értetlenség, amit a szemöldöke ráncolásából figyelek meg. Azt szemlélve egyből eszembe jut, hogy ki kell majd szednem neki, mert ez egy természetes dolog, hogy a férfiak nem hagyják ápolatlanul, főként, akinek olyan gyorsan nő, mint Benjaminnak.

– De ne már! – tekint vissza rám. – Csak válassz egyet, mert tárgyalásom lesz, és nem mehetek felső-zakó kombóban.

– Pedig még az is jobb választás lenne – fordulok meg a széken, és a támlára könyöklök. – A kékben azt hangsúlyozod, hogy a főnök csicskája vagy, aki talán ki tudja könyörögni az évvégi fizetésemelést. – Ben már ellenkezne, de az ujjamat feltartva elhallgattatom. – A fehér basic, deee... – döntöm oldalra a fejem. – Nem rossz – bököm ki végül rövid tanulmányozás után. – De ne fekete zakóval húzd fel, mert az olyan "meh" – fintorodok el. – Az egyik bézzsel. Vagy talán sötétkékkel.

– Köszi, Ali – dobja le az ágyamra a világoskék inget, aztán kimegy a szobámból.

A kezemet széttárom az ágyamon heverő ruhadarabot nézve. Én nem értem a férfiakat. Ben képes volt itt hagyni a ruháját, ráadásként, még össze is gyűrhette. A szememet forgatom, majd a vállfánál fogva felemelem, és a szobájába viszem.

Benjamin szobája a legjobb az egész házban, és nem csak azért, mert egy külön bejáratú ajtó vezet a hátsó udvarra, hanem azért, mert ez a legnagyobb az egész házban. A régen vendégszobának használt helyiséget most Ben lakja be, amire titkon igencsak fáj a fogam. Annyira kényelmesebben el tudnék ott lakni, hogy arra alig vannak szavak. Egy óriási king size ágy kényelmesen elfér ott, ami felett négyzet alakban egy LED csík színezi be az adott hangulatra a szobát, ami az esetek többségében piros.

Ben sohase volt rest elpletykálni nekem minden apró részletet az életével kapcsolatban, amit mindig végighallgatok, hiszen mindenki megérdemli, hogy valaki meghallgassa. Még akkor is, amikor részletesen elméséli, hogy miért is volt piros az a bizonyos LED. De Ben már csak Ben, akit még az új kollekciójú Hermès táskáért se cserélnék el, pedig nagyon szeretnék egy olyat.

Ben színes egyéniséget rettentően jól tükrözi a szobája. A drága műalkotástól – ami egy kép és egy szobor – és a játék konzoljától kezdve az apró emlékekből származó tárgyak egyaránt megtalálhatóak a szoba különböző pontjain. Az ajtó falán különböző időkből képek lógnak a családjáról, vagyis rólunk, négyünkről. Csak egy szempillantást vetek arra a fényképre, ahol a tizenhatodik születésnapomra a fiúk egy hercegnős partit rendeztek, amikor kikényszerítették, hogy egész nap viseljem azt az átkozott koronát. Életem legboldogabb és legkínosabb napja volt egyben, aminek az emlékét leszedném Ben faláról, de ő megtiltotta.

Különleges, de könnyedén elveszíthetedWhere stories live. Discover now