Különleges, de könnyedén elveszítheted

3. fejezet

Néha meg kell szabni a határokat. Van, amikor az ember azt akar csinálni, amit az ösztöne súg, de az nem mindig a legjobb megoldás. Néha csak csendben meg kell húzódni, és várni a megfelelő pillanatot.

Igen, nekem is ezt kellene csinálnom; várni és mosolyogni.

De nem fogok az idők végeztéig türelmes lenni. Ha igaz, hogy Ruby és Colten együtt voltak, akkor annak a ribancnak meg kell tanulnia a leckét. És természetesen Coltennek is. Hogy merészelt egyből ágyba vinni valakit azután, hogy hazajött? Eddig azt hittem fontosabb vagyok számára, mint egy kaland. Legalább illendően köszöntött volna, aztán mehetett volna oda, ahova akart.

Az időzítő hangos csipogással jelzi, hogy letelt a negyedóra, vagyis ideje levennem a hidratáló maszkot az arcomról. Most már sokkal szebbnek látom és érzem magam, mint ezelőtt. Egy görgős arcmasszírozóval eldolgozom a maradék szérumot. Vörös szemeimet nem tudom figyelem kívül hagyni. Gyenge voltam tegnap este. Hagytam, hogy a könnyeim között aludjak el, mialatt ismét felidéztem az életem megrázó eseményeit. De új nap virradt, ahol nem volt helye a sírásnak és a bánatnak. Csak a jövőre kell koncentrálnom és mosolyogni az elkövetkezendő eseményeken.

Ki tudja, lehet, nem is Ruby volt a nő, hanem csak véletlen egybeesés, mert nem csak ő használhat ilyen parfümöt. Buta, meggondolatlan kislányként viselkedtem, aki előbb ítélkezett, mint kérdezett. Tizennyolc évesen már illendő lenne felnőttként viselkedni.

A fehér flakon után nyúlok, amiben szemcsepp van. Az átlátszó folyadék elűzi minden rossz gondolatot, amik a fejemben kavarognak.

A szemem alá rakok egy kis korrektort, hogy ne látszódjon a csúnya, fekete folt, ami olyan mély, mint egy árok. A frissen mosott, szőke hajamat állandóan simogatnám, mert olyan puha. De ezzel csak azt érem el, hogy hamarabb zsíros lesz, így még egyszer kifésülöm, majd felkötöm.

Igen, most már minden tökéletes.

A telefonom jelez, hogy hamarosan megérkezik a rendelt étel és kávé. Mivel lassan kettő hete nem vagyok itthon, így élelem híján vagyunk, mert a nyakamat teszem rá, hogy a fiúk nem voltak hajlandóak bevásárolni hazának.

A szobámat elhagyom, majd a fehér és sötétbarna lépcsőn lemegyek ügyelve, hogy ne maszatoljam tele az ujjlenyomatommal az üvegből készült korlátot.

Nem is kell sokat várni, míg a futár megérkezik. Gyorsan átveszem a csomagot, amit a mindjárt jobbra eső konyhába teszek.

A konyhát bevilágítja a természetes fény, ami a nappali szemközti, faltól falig ablakának köszönhető. A fehér márványon megcsillan a déli napfény, ami melegséget szokott árasztani a nyári napokon. Szerencsére a légkondi egy áldás a mai világban. Anélkül nem is bírnám ki ezeket az időket.

A konyhabútor és a falra szerelt szekrények között egy keskeny, világosbarna keretes ablak van, amin, ha kinézzük, zöldellő növényeket lehet látni. A kilátás teljesen összhangban van a felül fehér és alul világosabb tölgyfa konyhabútorral. Egyszerre elegáns és letisztult, ami fontos. A kétszárnyas, szürke hűtőből kiveszem a vajat és a lekvárokat, majd a szekrényből a mogyoróvajat, a pisztáciakrémet és a Nutellát. Mindent a konyhaszigetre pakolok, ahol általában enni szoktunk, ha szűk családi körben vagyunk, ráadásként pont négy, fekete székkel van párosítva.

A telefonomat hozzácsatlakoztatom a nappaliban lévő hangszórókhoz. Már elmúlt délután egy óra – amit gyorsan az elektromos sütőről, ami a konyhapult közepén helyezkedik el, olvastam le, amikor beléptem –, így a többiek is felkelhetnének már. Ben és Oli egyből meghallanák a zenét – feltéve, ha itthon töltötték az estét –, mivel az előbb említett fiú mindjárt a nappali mellett lakik; a másik szobája pedig közvetlenül a felettem van.