Különleges, de könnyedén elveszítheted

10. fejezet

Az önsanyargatásba torkoló hétvége nem úgy tűnik, mint aki egy csettintésre távozni szeretne. Élvezi a fejemben élő luxushotel kényelmét, pedig már igazán kifogyhatna a pénzből, hogy kipenderítsem az utcára.

Az a nyomorult pénz minden baj forrása. Mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha nem is létezne, ha az embereknek mindent önerőből kellene felépíteniük, megteremteniük. Ráhagyatkoznánk a természetre, aki majd pont annyival adományoz meg minket, amennyit érdemlünk. Talán akkor képesek leszünk tisztelni az anyatermészetet, ha látnánk, hogy nem add meg nekünk mindent, amit eddig.

Egy újrakezdés, ez kellene az emberiségnek, és akkor talán észbe kapnának.

Mert igenis kell a tisztelet! Nem cselekedhettünk egymás háta mögött, még akkor se, ha jót akarunk a másiknak. Majd szépen mindenki megoldja a saját problémáját, ahogy azt én is akarom.

Rajtam nem kell segíteni, ura vagyok mindennek! – A biológia könyvemet lerúgom az ágyról, mert már nem tudtam tovább nézni, ahogy vicsorogva tekint vissza rám, mialatt azt mondogatja nekem, hogy csaló, vesztes és buta.

Nyelek egyet remélve, hogy el tudom űzni a torkomat mardosó keserűséget. Beletúrok a szőke hajamba, ami göndör és egyenes tincsekből áll össze. Borzasztóan nézek ki. Reggel még arra se voltam hajlandó, hogy legalább a hajamat kivasaljam.

Mégis mi jött rám?

Ez nem én vagyok, mert a megjelenésem egy hajléktalanéhoz hasonlítható. A hajam, mint egy madárfészek, az arcbőröm zsíros, és komolyan még mindig abba a felsőben vagyok, amit tegnap este kentem össze arcápoló krémmel? Na, meg a szobám is hogyan néz már ki? A könyvem még mindig ott van szanaszét a földön, az asztalaimon nincsen katonás rend, az ágyam pedig...

Na, ennek most van vége!

Lehet, hogy belülről még létezni se akarok, de ezt kívülről nem mutathatom. Mindig mosolyognom és tökéletesnek kell lennem! Csak így élhetem túl ebben a megpróbálkoztatások teli világban, mert ha nem találnak rajtam egyetlen hibát se és megfelelek minden szempontnak, akkor nem ejthetnek rajtam egy ütést se. A pajzsom most gyenge, de felkelek az ágyról és megerősítem. Nem fog tudni rajta semmi és senki áttörni.

A földön heverő könyvemet visszarakom a helyére, az ágyamat sürgősen megigazítom, még egy gyűrődést se lehet rajta felfedezni. Sima és egyenes, mint ahogy annak lennie kell.

Az íróasztalamon kiszelektálom a post it maradványokat, amiknek a feladatait már teljesítettem, a tollakat és szövegkiemelőket szépen visszateszem a helyére. Mindkét babarózsaszín székemet betolom, amíg tökéletes képet nem formálnak. Bár lehet, jobb lenne, ha egy kicsit hagynám oldalra fordulva, vagy esetleg egy fehér párnát rátenni díszítés gyanánt? Ezzel lehet, jobban megadná az összképet.

Ezen az igen fontos dolgon gondolkodok, amikor az ajtó kinyílik.

Megfordulok, mert Colten igencsak gyorsan jön be a szobámba kopogás nélkül. Pedig már hányszor elmondtam mindhármuknak, hogy nem lépünk csak úgy be a másikhoz, mert öltözhetnék, vagy bármit csinálhatnék...

– Szerintem felgyújtottam a konyhát – áll meg Colten előttem kellő távolságba, hogy ne csapkodjam meg.

– Hogy mit csináltál?!

– Hááát... – vakarja a tarkóját. – Szerintem jobb, ha te magad látod.

Colten feltett kézzel lép oldalra, ahogy elviharzok mellette, aztán hallom, hogy követ. Amennyire mérges vagyok, most nem érdekel a kusza kinézetem se. Gyorsan a lépcső felé megyek.