Különleges, de könnyedén elveszítheted

5. fejezet

– Hogy vagy manapság? – kérdezi Bree, a pszichológusom, akinél már lassan egy éve nem voltam terápián.

– Kényelmetlenül és idegesen – motyogom azon a speciális széken feküdve.

– Miért érzed ezt?

– Ott egy folt a plafonon. – Felé fordítom a fejemet. – Nagyon idegesítő, hogy megtöri a szép fehér színt. Én a helyedben lefestetném, hogy ez ne zavarja a betegeket.

– Majd intézkedni fogok ez ügyben – biztosít róla. – Nincs ma iskola? – kérdezi gyanakvóan.

Na, igen! Hétfő kora délelőtt csak úgy beállítani nem biztos, hogy jó ötlet, de lealább megúsztam azt a borzalmas biológia órát.

– Logók. – Akaratlanul is elmosolyodom.

– Aliyah! – szól rám egyből. – Nem lóghatsz az iskolából, főként évvégén!

– Hé! – ülök fel, és szembe fordulok vele. – Mi a fontosabb, a fejemet rendbe rakni vagy bioszon ülni?

– Amiből bukása állsz? – vonja fel a szépen ívelt és rajzolt szemöldökét.

A számba beleharapok, ahogy rám tör a kínos érzés.

– Átfogok menni! – ígérem meg neki, mert tényleg nem lenne célszerű harmadik évvégén megbukni.

– Őszintén, miért jöttél?

Bree tudja, hogy önszántamból nem jönnék vissza hozzá csak akkor, ha tényleg nagy probléma van. De nincsen, csak felesleges aggódás.

– A fiúk vettek rá.

– Pontosabban melyik és miért?

– Oliver – suttogom, aztán ránézek. Bree élesen beszívja a levegőt. A keresztbe tett lábát megcseréli, majd várakozva néz rám, hogy folytassam. – Talán... – húzom el a szóvéget – nem ettem annyit, mint szoktam. Lehetséges, hogy egyszer-kétszer ki is hagytam... De utána igyekeztem pótolni – teszem hozzá gyorsan.

– És miért csináltad ezt?

– Elfelejtettem. És... – A szavak bennem akadnak.

Mégis hogyan mondhatnám el, hogy olykor megint akarattal felejtettem el étkezni? Mert bizony, ebben a két hétben ilyen is volt, amiért másnap magamat ostoroztam, és aztán csak úgy habzsoltam az ételt.

– És?

Nagyot sóhajtok.

– Hát a fiúk elmentek két hétre, addig nem otthon laktam, hanem a szállodában, mert nem akartam egyedül lenni, és ott legalább a szobalányokkal, pincérekkel és néhány ismerős arccal tudtam beszélni – húzom el a számat. Utálom az egyedüllétet.

– Néha még az extrovertáltak is igénylik az egyedüllétet. És három fiú mellett nem könnyű ez. Szóval pontosan mitől féltél ebben a két hétben?

Csessze meg! Ezért utáltam itt lenni és az érzéseimről beszélgetni. Feltártam a legmélyebb gondolataimat, amiktől már nyitott könyv vagyok. Bree a belsőmbe lát, ami gond; óriási nagy gond.

Megtagadom a válaszlehetőséget, mert jogom van hozzá. Bree, amikor látja, hogy makacs módon nem fogok válaszolni, kimondja helyettem a szavakat:

– Nem fognak elhagyni, ahogy anyukád tette. – A kezemet bámulom, amin holnap már a frissen manikűrözött körmök fognak visszatekinteni rám.

De a repülő attól még lezuhanhat...

A kimondatlan szavak ott keringenek a fejemben, amiket igyekeszem visszazárni az ajtó mögé. Nem kell nekik előbújniuk.