Különleges, de könnyedén elveszítheted

9. fejezet

A luxus és a gazdagság teljes mértékben látszott az étteremről, amit csak egy bizonyos társadalmi réteg tudott megfizetni, viszont nehogy azt higgyék az emberek, hogy itt se voltak megkülönböztetések. A különböző csoportok itt is megjelentek, mint bárhol máshol; a gazdagok sok várakozás után az éttermi részben kaptak helyet, a milliomosokat szinte azonnal fogadni tudták, a milliárdosoknak pedig külön rész volt fenntartva, ahol bármikor étkezhetnek, mert a nevük ott virít a lapon, ahol számontartják ezeket a személyeket.

Hát milyen világban is élünk?

A milliárdosok szemében a náluk kevesebb vagyonnal rendelkezők nem is számítanak, pedig ők is nagykutyák a szegények szemében. Szóval igen, ha mások azt hiszik, hogy pénzesebbek között nincsenek megkülönböztetések, akkor nagyot tévednek, mert egymást itt kétszer annyira lenézik.

Viszont Darius Russel nevét bemondva azonnal az elkülönített részhez kísértek, ám a férfi, akin az idő alig látszott meg, még nem érkezett meg. Az órám képernyőrén idegesen koppintok egyet ismét megnézve az időt, de alig telt el egy perc az utóbbi óta.

A tizenöt perces késésre már a személyzet is felfigyelt, a pincér már másodszorra jön vissza az asztalhoz. Egy kedves mosolyt erőltetek magamra.

Kicsit se gáz a helyzet...

Illedelmesen visszautasítom a rendelést, a fiatal fiú leutánozza az előző mozdulatomat, majd nagy léptekbe visszamegy a helyére, ahol pusmogva beszélgetni kezd a másikkal. Biztosan nem én vagyok a téma, hogy buta lánykát felültették, és hogy nem tudja kifizetni ezt az öt csillagos éttermi árat, ahol egy víz – nézek az étlapra – tíz dollár?! Mégis honnan származott, a Mariana-árokból, vagy honnét a bánatból?

Nem is arról van szó, hogy nem tudom kifizetni, de azért egy kicsit legyünk már reálisak. Bizton állítom, hogy ez ugyanaz a víz, amit a boltokban egy dollárért megkapsz.

A személyzet ismét felém pillant, én inkább elbújok az étlap mögé, hogy ne lássam őket. A vendégek már biztosan engem figyelnek, ahogy egyedül ülve várok, egyszerűen érzem a hátamba fúródó pillantások, aztán meghallom a nevetést. Remek, még ki is nevettek.

Szégyenemben sírva menekülnék el a kínos helyzet elől, mert ha távoznék akkor fixen hazugnak gondolnának, amiért egy elismert férfinévvel akartam bejutni, de ha rendelek, akkor az milyen lenne? Már kétszer elküldtem a pincért, harmadszorra gáz lenne, hogy több mint tizenöt percembe telik egy nyomorult ételt kiválasztani, amit nem is kívánok annyira.

Vajon kiférek a mosdó ablakán?

– Aliyah – hallom meg nevem magam mögött, amire egy kő esik le a szívemről megszabadítva egy hatalmas nagy súlytól, ami miatt már könnyebben tudok lélegezni. – Bocsánat a késésért, de egy fontos telefonbeszélgetést kellett lebonyolítanom – szabadkozik Darius, Oliver apja, aki papíron a nevelőapám, bár vele sohase volt olyan jó kapcsolatom, mint Lorenzoval, de csak is a jogi procedúrák miatt van ez így.

– Én is csak most érkeztem – hazudom kedvesen, elhallgatva azt a negyedóra idegeskedést, ami miatt már őszülni kezdtem, akárcsak a férfi.

Darius leül velem szemben, a pincér azonnal hozzánk iramodik, de mikor meglát minket az arca némi értetlenkedésbe – talán undorba – fordul.

Mi olyan hihetetlen, hogy két ellenkező nemű, akik között korkülönbség van beül ebédelni egyet?

Az emberek olyan gyorsan tudnak ítélkezni, hogy megáll az eszem. Darius az apám lehetne, és nem, nem olyan értelemben, mint azokban a sztorikban az interneten... A szőr is feláll a hátamon, ha csak erre gondolok. Nem úgy nézek ki, mint akinek ilyen munkát kellene vállalni, hogy pénzt keressen.