Szörnyek Kora

3. fejezet

Megkezdődik a kiképzés, s ezzel együtt Leona végre meghitt pillanatot élhet át Ghosttal. És egyikük sem finomkodik.

Figyelem! A fejezetben fegyverhasználat kerül leírásra, illetve erőszakra is sor kerül. A tagek között ott van az erőszak, de gondoltam jobb kiemelni itt is.

F.E.L. – Fertőzött Emlős Létforma 

- Gyerünk, kislány! Mintha csak két rendfenntartó elől menekülnél! – hangzik fel a gyakorló akadálypálya széléről legalább másfél hete első számú drukkoló fiúm mély hangja, s én csak ideges morgással válaszolok kedvességére. MacTavish ettől persze nem kedvetlenedik el, hanem töretlen jókedvvel figyeli, ahogy a végre a kötélen kapaszkodva felerőlködöm magamat a betonból készült fal tetejére, majd átlendítve lábamat egy korántsem kecses mozdulattal ugrok le onnan, hogy tovább vonszoljam magam a következő akadályhoz.

Amikor szóba került a kiképzésem eshetősége Laswell szavai alapján valamiért azt feltételeztem, hogy rögtön belevágunk a közepébe, s olyan készségeket fogok elsajátítani, amivel ügyesen élem majd túl a potenciálisan terepre tett kis látogatásaimat. Ehelyett az első reggel letörték a reményeimet, s Price derűsen közölte velem, hogy tekintettel az eddig életvitelemre és tapasztalatomra, megajándékoznak az újoncoknak szánt finomságaikkal. Így rögtön bele is merülhettem MacTavish és Garrick segítségével az állóképességnövelés rejtelmeibe. S míg először úgy tűnt, hogy az említett állóképességem meglepően jó, olyan könnyedén vettem az első napot, hamar rá kellett jönnöm, hogy tudnak és akarnak is újabb módokat kitalálni arra, hogy megmutassák ez mennyire nem igaz.

Persze nem vitatkozom azzal, hogy talán nem a laborszékekhez és taktikus vacsivadászathoz szokott testem kondícióján kéne a túlélésemnek múlnia, de ez akkor sem könnyített a bennem egyre csak fortyogó frusztráción és bosszúságon. Ugyanis bár lassan mindennap, minden percben sajognak testem eddig ismeretlen pontjai is, de a makacsságom és a büszkeségem nem hagyja, hogy akár egy szemernyit is felszínre engedjek a belül zajló szenvedésből. Mert titkon tudom, hogy mindenki arra számít, hogy az arrogáns és magát rettenetesen veszélyesnek képzelő kis csitri majd sipít a fájdalomtól, amivel a mindennapi gyakorlatok ajándékozzák meg. De senkinek, még magamnak sem adom meg az örömöt, hogy ez akár csak egy lehetőség is legyen. Éppen ezért naponta a belőlem kikívánkozó sértések százait és az izmaim sajgását lenyelve teljesítem, amit ezek ketten a több kilométeres futástól, a zsákcipelésen át a mostani akadálypályáig kitalálnak nekem. S rettenetesen utálom beismerni, de a két Vadász lelkesítése és elmés megjegyzései furcsa mód segítenek ebben.

Persze az, hogy ők ketten szemlátomást nem zavartatják magukat a közelemben, még nem jelenti azt, hogy a felém irányuló gyanakvás és bizalmatlanság akár egy percre is megszűnt volna. Nem kerüli el figyelmemet, ahogy a többi az egységben szolgáló katona továbbra is elővigyázatosan méreget, s senki sem merészkedik elég közel, mert esetleg még hű leszek a híremhez és egy érintéssel habzószájú hullává változtatom őket. Ami akár lehetne igen mulatságos is, de hamar unalmassá vált, s most már inkább csak táncol az idegeimen az a sok engem fürkésző tekintet, ami lépten-nyomon ér. És annak ellenére, hogy nem nyíltan ellenségesek velem, az is egészen nyilvánvaló, hogy a kicsiny csapat négy tagjának, akikhez hozzácsapódtam szintén nem lankad a figyelme a közelemben. De miért is lenne így? Logikus, hogy nem lesznek a puszipajtásaim, amikor mindannyian tudjuk, hogy ők szükségből működnek együtt, én meg kényszerből színlelek engedelmességet. Azonban ezek és a szenvedésem ellenére is jól szórakozok és megeresztek egy fanyar mosolyt, amikor a két kiképzőm biztat vagy épp szellemes vitatkozásba keveredik velem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem mozgatják meg torz kis lelkemet ezek a pillanatok, mert mindeddig mindenkit a közönyösség és a távolságtartás kényelmén belül tartottam. Mert, aki szeretne egy álcát fenntartani, az nem enged senkit sem elég közel ahhoz, hogy izgalmassá váljon az élete.