Nélküled az élet

1. ULTIMÁTUM

„Az lehetetlen, hogy egy olyan szerelem, mint amilyen a miénk volt, ne hatoljon be még a csontvelőbe is. Ez a fajta szerelem átmenetileg visszahúzódhat, de mindig készen áll arra, hogy visszatérjen.”
Gillian Flynn

  

Arra eszméltem, hogy szédülök, és a kezemben szorongatott üveg alján csak pár korty bor lötyögött. Le akartam nyelni a maradék italt, de a gyomrom már elutasította. Nem tudtam hányadik üveg ez, amit az elmúlt egy évben kiürítettem. Világos volt, hogy könnyen elihatom az agyam, ha nem vigyázok, azonban kevésnek éreztem magam a leszokáshoz. Úgy döntöttem, hogy mégis lenyelem azt a pár cseppet is. Egy pillanat múlva öklendezni kezdtem, és hangos hörgés után a kanapéra hánytam. Pedig pont akkor akartam ledőlni. Legszívesebben sírtam volna, viszont borzasztó erősen szédültem. Forgott velem az egész helyiség amikor meghallottam, ahogy Jacob kijön a szobából, a tolószék kerekei súrlódtak a padlón.
– Megint iszol – mondta, és én úgy érzékeltem a szavait, mintha egy üvegfal mögül beszélne hozzám. – Utálom, ha részeg vagy.
Válaszolni akartam, de tudtam, hogy össze-vissza makognék, ezért morogva hátradőltem, majd zihálva szedtem a levegőt. Csak egy sárga fényű állólámpa égett, azonban már ez a kevés világosság is zavart. Aludni szerettem volna, észhez térni, de igazság szerint sosem voltam teljesen józan. Undorító dolog volt tőlem az ivás, ezért a velem való együttélés borzalmassá vált. Jake több mint tíz éve kitartott mellettem, nemrég lett harminckettő, és én is közeledtem ehhez a számhoz. Egy éve pokollá tettem az életét. Az fájt a legjobban, hogy ezzel tisztában vagyok.
Jacob otthagyott a nappaliban, ezután egy darabig még bámultam magam elé, és engedtem, hogy a szemhéjam lecsukódjon.
Képszakadás.
Rám sütött a nap, fájt a nyakam és a derekam is. Kitekert pózban ültem a kanapén, a fejem a támlára volt hajtva. Annyira kiszáradt a szám, hogy megint hányingerem lett. Amikor megmozdultam rettentően sajgott a tarkóm és felfordult a gyomrom a hányásom savanyú szagától. Folyadék kellett, ezért feltápászkodtam, és nehezen odavánszorogtam a konyhapulthoz, majd a hűtőhöz, és kivettem egy flakon mentes vizet. Kortyonként ittam, pedig gyorsan akartam, de egyszerűen nem ment. Biztonságosabbnak éreztem, ha lassan nyelek, különben kijött volna belőlem a víz is. Vettem néhány mély levegőt, letettem a flakont, és undorodva néztem a hányásomat, ami piroslott a dívány közepén. Azt hiszem, ezt sosem fogom kisúrolni – jutott eszembe. – Jobb lesz, ha újat veszünk.
Jacob jelent meg, a helyiségbe vezető boltív alatt ült a székében, fehér atlétában és rövidnadrágban. Fejcsóválva fogta meg a fekete hajtókarikát, és úgy döntött odajön.
Leragadó szemmel pillantottam rá, tompa fájdalom lüktetett a bal halántékomban. Kinyúlt pólómat izzadság itatta át este, és már viszkettem benne, vakargatni kezdtem az oldalam, sóhajtva dőltem a sötétzöld konyhapulthoz.
– Pihenj le! – kérte Jake.
Erre felé fordultam, szánakozó arcával találtam szemben magam.
– Talán részeg vagy még?
Nem csodálkoztam azon, hogy ezt kérdezi, számtalanszor megtörtént, hogy hajnalig ittam, és hiába pihentem le, ugyanolyan ittas állapotban ébredtem, mint lefekvéskor voltam.
– Nem vagyok részeg – nyögtem ki.
Jacob bólintott, aztán a nagy ablakhoz gurult, ami előtt körformájú étkezőasztal állt. Elhúzta először az egyik, majd a másik függönyt. Éles fény és meleg töltötte be a helyiséget.
– Ezek szerint tudsz beszélni velem? – kérdezte.
Összeráncolt homlokkal néztem rá, nem értettem, mire céloz. Komolynak tűnt, habár Jacob a legtöbb helyzetben az volt. Kivettem egy poharat az egyik felső szekrényből, telecsapoltam vízzel. Odavánszorogtam az asztalhoz, és le is ültem minél hamarabb a puhatámlás székre, mert sajgott a lábam, a két karom is, az émelygés se múlt el még teljesen. Jacob rám emelte a tekintetét, kék szemében aggodalom villant.
– Damien, el se tudom képzelni min mész keresztül. Sok dolgot átéltem már, de amitől te szenvedsz azt sosem, és próbállak támogatni, azonban a viselkedésed hatással van a mindennapjainkra.
– Ez igaz – feleltem, nem bírtam Jake-re pillantani, inkább a parkettapadlót bámultam. Remegő ujjakkal szorítottam a poharat.
– Őszintén szeretlek, de ugye tisztában vagy azzal, hogy így nem működik egy kapcsolat? Ennek változnia kell, különben tönkremegyünk.
– Mire célzol?
– Attól, mert székben vagyok, nem vesztem el, és senki függője se lettem. Keress elvonót vagy csoportterápiát, bármit, ami segít, mert nem leszek veled tovább.
Erre felkaptam a tekintetem, nagyot nyeltem, és hirtelen még a fejembe hasogató görcs is enyhült. Ittam pár kortyot, aztán magam elé meredve raktam le a poharat. Beszélni akartam, ám a szavak a torkomat szorongatták csupán, gyors szívverésemmel együtt.
– Nem szeretnélek elveszíteni téged – folytatta Jake, aztán közelebb jött, és gondoskodó érintéssel fogta meg reszkető kezem. – Dolgozzunk ezen, mert nem marad más választásom, ha továbbra is iszol. El fognak válni az útjaink.
Lassú mozdulattal engedtem el őt. Ezúttal semmit se akartam mondani, helyette felpattantam a székről, és hamar az előtérben, majd a folyosón haladtam. Azzal a lendülettel be is nyitottam a hálószobába, és leültem a még bevetetlen franciaágy szélére. Tenyerembe temetett arccal morogtam egyet. Megragadtam az egyik gyűrött párnát, és földhöz vágtam. Jake belökte az ajtót, begurult a székkel.
– Van fogalmad arról, hogy mennyit tettem érted? – emeltem fel a hangom.
– Van. De akkor se mehet ez így tovább.
– Kitartok melletted tizennyolc éves korom óta, és te képtelen vagy ugyanerre? Képtelen vagy támogatni engem?
– Damien, egy teljes éve tűröm, hogy minden kibaszott napon lerészegedsz.
– Nem értesz meg. – Fejcsóválva egyenesedtem ki, és könnyes szemmel meredtem Jacobra. – Leszarod, hogy mit érzek.
– Épp azért mondom ezt, mert nem szarom le. Tudom, hogy nem az ital függője vagy, csak a józanságot nem bírod, azonban össze kell szedned magad! Rettenetes, ami történt, de nem élhetsz ennek árnyékában, ahogy én se.
– Rohadj meg!
– Inkább pihenj! Még van benned pia, ezért beszélsz így – azzal Jacob távozott.
Lefeküdtem az ágyra, miután végre megváltam az izzadt pólótól. Hányingerrel küzdve zuhantam álomba.

Egy autóban ülök. Körülöttem villódzó piros-kék fények, este van. Nem tudok mozogni. A hangok tompán ütköznek a dobhártyámhoz: Egy férfi, agyrázkódás. Hogy hívják?
Nincs nevem, legalábbis nem bírom felidézni. A tekintetemet le se veszem a visszapillantó tükörről. Nem érzem, hogy hozzám ér a férfi, csak a szemem sarkából látom a karját közeledni felém. Csak a tükröt bámulom. A hátsó ülés halványan feldereng benne, amin vér csorog, rengeteg, élénk színű, az egész huzatot befedi, és csak hömpölyög. Arra eszmélek, hogy átfolyik a vezetőülésre, körülvesz, félig megtölti az autót, de én még most se beszélek, és nem is mozdulok.

Verejtékben úszva keltem fel, a mennyezre meredtem, a mellkasom fájt, úgy dübörgött a szívem, mintha ki akarna törni belőlem. A rémálom minden éjszaka visszatért hozzám, csak kicsit máshogy; néha pár csepp vér volt az ülésen, vagy én véreztem, máskor Jake jelent meg, és ő próbált felébreszteni.
Felültem, és végigsimítottam borostás arcomon. Csomós hajam a homlokomra hullott, néhány szál oda is tapadt. Akkor vettem észre, hogy amíg aludtam Jacob összepakolta a fotelba tett ruháimat. Behúzta a függönyöket, hogy jobbat aludjak, a klímát is feljebb kapcsolta. Aznap tombolt a hőség.
Tudtam, hogy borzalmas, amit csinálok, és ez rettenetesen bántja őt. Nem emlékeztem az utolsó alkalomra, amikor együtt aludtunk ebben az ágyban. Volt egy saját szobám a folyosó végén, ahol egy heverő is helyet kapott, és legtöbbször ott dőltem le, ha épp nem a kanapén.
Az álom megviselt. Nehezen tápászkodtam fel, mert még ahhoz se volt kedvem, hogy megmoccanjak. A fejem már nem fájt, a gyomrom se kavargott, kitisztultak a gondolataim, és megéreztem milyen testszag meg borszag terjeng a levegőben. Kitártam az ablakot, majd kilépve a szobából az ajtót is nyitva hagytam, hogy huzat legyen. A folyosón sétálva zenét hallottam, először mégis a fürdőszobát vettem célba. Idegesített a szagom és az igénytelen borostám.
A langyos víz jólesett, a zuhanykabint pára töltötte be. Egyben kád is volt, vastag széllel, amire leültem, és úgy mostam hajat. Még sajgott a lábam, és a hirtelen melegtől olyan érzésem lett, mintha a koponyámon belül méhek zümmögnének, csengett a fülem is.
Nem bírtam elfelejteni az álmomat, emiatt egy darabig csak fogtam a zuhanyfejet, amiből a víz remegő lábfejemre csapódott. Egész nap ennek a visszatérő emléknek a hatása alatt voltam, mert nem csupán egy egyszerű rémálom kísértett. Száműznöm kellett az agyamból, de csak úgy sikerült, ha nem vagyok magamnál.
Zuhanyzás után egy köntöst kaptam fel, a hajam nedves maradt, de hamar megszáradt magától. Már nem volt kedvem borotválkozni. A konyhába mentem, és kivettem a hűtőből egy flakon vizet.
Tudtam jól, hogy hol találom Jake-et, ezért benyitottam a középső helyiségbe a folyosón. Amióta ismertem őt fura zenét hallgatott, nélküle fogalmam se lett volna ezekről a műfajokról. Akkor  épp deathcore üvöltött a két kisebb hangfalból. Azt hiszem, ilyen zene csak a pokolban szól máshol: a lehangolt gitárok, a pörgős dobtémák miatt hátborzongató volt, és folyton az jutott eszembe, hogy a hörgő hangot kiadó énekes hangszálai egy pillanat múlva elszakadnak.
Jacob félmeztelen feküdt a fekvenyomó padon, a zenétől és mert az edzésre koncentrált, nem vett észre. Megböktem egy gombot a laptopon a mutatóujjammal, mire teljes lett a csend.
Jacob a súlytárcsáktól nehéz rudat a helyére akasztotta, amit én meg se bírtam volna emelni.
– Tessék! – nyújtottam felé a vizet.
– Kösz – bólintott, és ivott is. Szabályosan szedte a levegőt, nehogy félrevegye, amiért kifáradt. Egy fekete hajtincset a feje tetejére simított izzadt homlokáról.
Naponta legalább két órát töltött itt, de nem csak edzéssel. A többfelé méretű súlyzón, fekvenyomó padon, evezőpadon és más fitnesz gépen kívül ( a nevüket sokszor összekevertem vagy nem is tudtam), egy kisebb fehér, állítható ágy is helyet kapott a sarokban. Minden héten pár alkalommal eljött Jake gyógytornásza, hogy itthon végezzék el a gyakorlatokat. Az ágy felett a falon érmek sorakoztak, florida zászlajának színeivel készült szalaggal felakasztva. Ezeket Jacob úszóversenyeken szerezte kamaszkorában.
Leültem a karosszékbe. Nem tudtam, hogyan kérjek bocsánatot. Percekig néztem Jacobot szótlanul. A felsőtestén egy nagy fekete-fehér tetoválás volt; a szárnyait széttáró főnixmadár épp felszállt a lángok közül. Az egyik karján csuklótól a válláig havas hegyek, völgyek képe, másik alkarján néhány tavirózsa látszott egészen a kézfejéig, alattuk a víz olyan formát öltött, mintha tinta folyna szét az összes ujjáig, és az utolsó növény szirmai is beleolvadtak. A tintából a könyökén és afölött fekete sáv vált, abból fák nőttek, a vállán lévő telihold körül denevérek repültek. Nekem a pillangó tetszett a legjobban a nyakán, az állat teste egy emberi koponya alakját idézte. Akkor kezdett tetoválásokat csináltatni, miután felvarrattuk a közös évszámokat, amit a többi motívum szinte eltakart.
Jacob langyos tenyerét az arcomra simította, én pedig sóhajtva élveztem kellemes tapintását. Aztán rápillantottam, de szó nem jött a számra, mert őrülten szégyelltem, amit művelek. Teljesen szétestem, és azt akartam, hogy tudja, mi zajlik bennem. Nyeltem egyet, még rövid ideig figyeltem a tekintetét, ami egyszerre tükrözött aggodalmat és szeretetet is.
– Miattam történt – egy hirtelen kicsordult könnycsepp az államra csöppent. – Miattam...
– Nem, nem – csóválta a fejét mélyen a szemembe nézve, és ezúttal két tenyérrel simította meg az arcom. – Ezt ne halljam még egyszer! Szívem, kérlek, keress legalább egy önsegítő csoportot.
– Anonim alkoholisták klubja?
– Nem. Az eredeti problémádat oldd meg! – mosolygott rám, és megfogta a kezem. Addig fürkészett, amíg el nem mosolyodtam én is. – Melletted leszek, de ennek változnia kell.
– Köszönöm, hogy vagy nekem.
Jacob tizennégy hosszú éve élt kerekesszékben. Kamaszként lettünk egy pár, akkor már tizenöt éve tartott a kapcsolatunk. Folyton hiányoztak az emlékeim, amiket elveszítettem a bordatörés és az azt követő műtét közben kialakult kóma miatt. Az amnézia a megismerkedésünket vette el tőlem. A gondjaink ellenére együtt maradtunk, és nem tehettem tönkre mindent azzal, hogy meg se próbálok kilábalni a depresszióból. Jól ismertem a gyógyulás módszereit, addig mégse alkalmaztam.
Jacob a vállamra tette a kezét lágyan, hogy ezzel vigasztaljon.
– Megijesztettél – mondtam. – Nem akarom, hogy elhagyj.
– Nem foglak, csak légy végre józan.