Nélküled az élet

7. NEHÉZ IDŐK

Miután vittem Jake-nek egy pohár vizet, a fürdőszobába mentem. Zavart voltam, lehet, hogy azért, mert nem ittam. A zuhany alatt állva azon agyaltam, hogy ki vagyok én. Rengeteg dolog volt, amit sohase akartam bevallani magamnak, és nem csak azt, hogy nincs lányom. Azt se, hogy azóta én se vagyok többé. Nem vagyok édesapa, pedig elhittem, hogy örökké az leszek. Annyira természetesnek tűnt, annyira a mindennapjaim része volt, de mégis elveszítettem. Tudtam, hogy mit vár tőlem Jacob, azonban épp józanul álltam a falhoz dőlve a csobogó víz alatt, és az eszem helyét azonnal átvette a baleset emléke, közben a lelkemet megtöltötte a fájdalmas magány és hiányérzet. Nem Damien Peterson voltam, hanem Grace édesapja, és képtelenségnek tűnt ismét csak Damiennek lenni. Ki volnék én valójában? – gondolkodtam el.

Zuhanyoznom kellett volna, és borotválkoznom is, de nem bírtam megmozdulni. Lehunytam a szemem, és reszkettem, a halántékomhoz ütöttem az öklöm, mintha így kiverhettem volna a fejemből az emléket. Jobban jártam, ha van társaságom, de Jacobhoz se akartam visszamenni. Tudatosult bennem, hogy milyen borzalmasan viselkedek, mint egy szörnyeteg, aki rettenetesen bánik a mozgássérült párjával, aki senkit se becsül, aki nem fog normálisan élni, aki ütközött azzal az átkozott furgonnal!

– Ne, ne... – ismételgettem, de a hangom már elvékonyodott, mert lassan rám tört a sírás, remegett az ajkam is.

Elgyengült a lábam, ezért lecsúsztam a földre, és leültem. Ezúttal erősen nyomtam az öklömet a halántékomra, szinte már fájt, és fel-feltört belőlem a zokogás. Csak annyi biztatott, hogy legalább csobog a víz, és nem hall meg Jake. Nem hall, ne aggódj!

Tudtam, hogy csalódást okozok neki, de semmit se szerettem volna tőle. Azt se tudtam, hogy mit szeretnék helyette, egyáltalán van-e értelme tűnődnöm ezen. Egy évvel ezelőttig biztos volt, hogy mi a következő lépésem, hisz rengeteg időt töltöttem a lányommal. De azóta, hogy elment, fogalmam se volt arról, mit tegyek.

Észre se vettem, hogy nem vagyok egyedül. Jacob elhúzta a zuhanykabin ajtaját, és elzárta a csapot.

– Nem ittam meg a vizet – sóhajtott. – Éreztem, hogy baj van.

Érezte. Sok dolgot megéreztünk a másikkal kapcsolatban. Néha ugyanaz jutott eszünkbe, és egyszerre mondtuk ki. Talán azért, mert nyitott könyv voltunk egymásnak.

– Ismersz engem Jake, ugye? Jól ismersz.

Vacogtam vizesen, összekuporodva ültem a falhoz vetett vállal. Nem viseltem ruhát és nyilvánvalóan szenvedtem, de Jacob előtt nem szégyenkeztem. Figyeltem őt, hátha rövidesen válaszol, ám sokáig csak markolta a karfát és gondolkodott a földre bámulva. Sose akartam bántani őt, szándékosan soha, esküszöm! Viszont minden egyes nap megtettem azzal, hogy létezem.

– Ismerlek Damien – bólintott.

– Tudod, hogy milyen gyerekkorom volt, és milyen kamaszkorom. Tudod, hogy rengeteg... – elcsuklott a hangom, lenyeltem a könnyeim. – Tudod, hogy rengeteg szarság történt az életemben. Törések, kóma, műtétek...

Valamiért mutogattam is a kezemmel, esetleg azért, hogy jobban értsen, bár Jake értett engem. Akkor is értett, ha nem szólaltam meg. Tizennégy év alatt jól kiismert.

– Persze, Damien. Egyébként emlékszem olyasmire is, amire te nem.

Az amnéziám. Igen, a kóma után elveszítettem az emlékeim egy részét. Igazság szerint ez folyton bántott, egy űrt hagyott bennem.

– És azzal is tisztában vagyok, hogy néha pont én okoztam a fájdalmad – folytatta, és ismét leszegte a fejét.

– Nem igaz Jake.