Nélküled az élet

3. EGY BIZTATÓ MOSOLY

A problémámra nem kellett keresnem senkit, ugyanis a kollégámnak volt egy önsegítő csoportja. Kevés ideig úgy tettem, mintha valóban a szobámban lennék és az interneten kutatnék, azonban hamar meguntam a könyvespolcomról találomra kiválasztott kötetek lapozgatását. A helyiség egyik falát csak ezek a szekrények foglalták el. A házunk többi része modernebb volt, azonban nekem tetszettek az antik bútordarabok. Világosban szépen fénylett a barna fa, a dívány fölött lévő nagy ablakon fehér selyemfüggöny lógott, ami beengedte a napsugarakat. Itt a fal a halványzöld megnyugtató színében virított, és tájképek díszítették, szám szerint három.
Felálltam a fekete bőrfotelemből, a könyvet, amit pár percig szagolgattam, letettem a dohányzóasztalra. A könyvek illata kamaszkorom óta megbabonázott, a papír hajtásakor keletkező hanggal együtt.
Kimentem a szobából, hogy megkérdezzem Jake-et mit fog csinálni, és elmondjam neki a tervemet, miszerint aznap szeretném meglátogatni a kollégámat. Észrevettem, hogy az egyik ajtó résnyire nyitva van, és el is csíptem egy mondatot a folyosón haladva:
– Még senkit se láttam, aki ilyen perverz vigyorral kenegette volna a kezét – mondta Jake.
– Azt akarod, hogy erotikus masszázsban részesítselek?
Egy percre megdermedtem, és a szívverésem a torkomba ugrott. Nem akartam hinni a fülemnek, ezért maradnom kellett, hogy biztosan tudjam miről beszélnek odabent. Közben a kilincsre tettem a kezem, az ujjaim szorosan meg is markolták, de nem nyitottam be a helyiségbe, pedig kezdett egyre jobban elhatalmasodni rajtam a düh. Az agyam azt ismételgette, hogy az egész szituációt félreértem, de nem, nem így volt. Jacob épp arról tálalt ki, hogy milyen szörnyű az élete velem, és esze ágában sincs hozzám érni, mert... Mert árad belőlem a piaszag. Vagyis undorodik tőlem.
Eltávolodtam az ajtótól, és inkább a nappaliba mentem, majd a tenyerembe temetett arccal ültem le a kanapéra. Feláldoztam Jake-ért a fiatalságomat, mindent úgy csináltam, hogy neki jó legyen, ne szenvedjen hiányt semmiben, a szerelemben legfőképp, és ne érezzen magányt. Nem bírtam felfogni, hogy az előbb hallott szavakat kapom cserébe az igyekezetemért, és képes flörtölni Mike-kal, aki elméletileg csak a munkája miatt van itt. Hátradőltem, és elsöpörtem a hullámos hajat a szememből morogva egyet. Azon kezdtem gondolkodni, hogy szóvá tegyem-e, amit kihallgattam, vagy csak higgadtan kérdezzek rá, bár a térdemen tartott ökölbe szorított ujjaim és az egyik lábfejem ideges dobogása az ellenkezőjét jelezték. Biztos voltam abban, hogy képtelen leszek szépen felvezetni a témát és nyugodtan beszélni róla. A szemben lévő konyhaszekrény felső polcára tekintettem, és fújtattam egy nagyot. Ezután további töprengés nélkül felálltam, és odasétáltam. Kivettem egy poharat, de úgy reszketett a csuklóm, hogy kis híján kicsúszott a kezemből, ezért hangosan koppant a pulthoz. Nyúltam az üveg borért is, de ekkor zaklatott tekintetemet a hátam mögé fordítottam hirtelen, mert hangokat hallottam. Jacob és Mike egyszerre jelentek meg a nappali bejáratánál. Mike épp csak rám pillantott elég szúrós szemmel, és gyorsan távozott is. Sose szóltunk egymáshoz, de csak akkor értettem meg, hogy pontosan miért viselkedik velem ellenségesen. És ennek okát nem is bírtam magamban tartani. Furcsa rossz előérzetem támadt, és eszembe jutott, hogy jobb lett volna, ha előbb egyszerűen elmegyek a házból kiszellőztetni a fejem séta közben, ugyanis a hangom felháborodással és haraggal teli volt:
– Mi a faszról beszéltetek odabent?
Jacob közelebb jött, az arca egyszerre volt ijedt és csodálkozó. Az ajkán reszketett néhány szó, de először csak nyelt egy nagyot, miközben még mindig fogta a hajtókarikát, mert valószínűleg gyorsan ott is akart hagyni.
– Mi bajod van Damien?
Megéreztem a testápoló illatát, amit nagyon jól ismertem, ettől bevillantak az agyamban a szobában elhangzott szavak, és egy elképzelt kép, ahogy Mike a pasimat kenegeti.
– Flörtöltél vele! – kis híján remegtem a dühtől.
– Te hallod magad? – nevetett fel Jake. – Nem vetted észre az elmúlt években, hogy béna vagyok?
– Attól még meg tudsz csalni – szuszogtam, mert a harag egyre jobban átjárt. Karba tett kézzel a pulthoz dőltem.
– Damien, szállj le a földre! Miféle élvezet származna nekem abból, ha kikezdek valakivel?
– De akkor miért mond neked ilyeneket? Erotikus masszázs – fintorogtam.
– Meleg vagyok, és szórakozik velem, én meg hagyom, mert vicces. Szerinted célravezető volna szexuális értelemben tapogatni a lábam? Azt se érezném, ha beledöfnél egy kést a combomba.
Jacob elgondolkodott, és még akkor is erősen markolta a hajtókarikát, közben meredten bámulta a földet. Hosszú csend következett, ami egyre kínosabbá vált, minél többször hallottam kattanni a faliórát. Képtelen voltam elhinni, hogy nem vagyok áldozat. Arról pedig, hogyan vélekedik rólam Jacob a függőségem miatt szót se mertem ejteni.
– Találtál csoportot vagy pszichiátert? – kérdezte komoly, de nyugodt hangon.
– A legtöbb környékbeli pszichiátert ismerem, és szégyenkezek előttük.
– Akkor a hozzád hasonló emberek fognak segíteni. Próbálj meg nem inni, inkább foglald el magad valami megnyugtató dologgal.
– Te mit csinálsz ma?
– A panzióban leszek. Felveszek egy új szobalányt, és találkoznom kell vele.
Bólintottam, többre nem is telt tőlem, mert rádöbbentem, hogy milyen idióta vagyok figyelve Jacobot, miközben kifelé haladt. Mi jó származna neki abból, ha megcsalna? A fülem mögé tűrtem a hajam, és sóhajtottam. Kezdtem attól félni, hogy máris leépült az agyam a piálástól, hisz máskülönben nem feltételeztem volna róla ilyen baromságokat.
– Te mit tervezel mára? – nézett vissza rám.
– Fogalmam sincs.
Jake bólintott, és nemsokára egyedül hagyott. Általában Murphy vitte el autóval a szállodába, ő készítette a tetoválásait is. Én fuvaroztam régen, de egy éve nem ültem volán mögé.
Tudtam mire van szükségem, pár szám is lapult a telefonom névjegyzékében, de senkit se hívtam, inkább csak leültem a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. Egyetlen műsor sem érdekelt igazán, és miközben váltogattam a csatornákat néha a mellettem lévő nedves foltra sandítottam. Jacob letakarította a hányásomat. Rossz érzés tört rám, mert neki kellett megtennie, pedig én is kisúrolhattam volna a koszt. Nyeltem egy nagyot, és leraktam a távirányítót. Eluralkodott rajtam a magány az üres házban. Kínzott a bűntudat is, amiért összehánytam a kanapét este.
Feltápászkodtam, és kivettem egy üveg vörösbort a szekrényből. Még a pultnál álltam, amikor ittam néhány nagyobb kortyot, az édes íz belefutott a torkomba. Szinte megőrjített, hogy egy szál magam vagyok, azonban a társaságtól is irtóztam, emiatt kilátástalanság gyötört. Ittam megint a dívány felé sétálva. Leültem, a lábamat pedig felraktam a dohányzóasztalra. Minél kevesebb volt az üvegben, annál jobban tompult a bűntudat a nedves folt miatt, és a magány is enyhült.
Volt otthon még vodka, bár nem sok. A bor elfogyott, aztán újra a pultnál állva töltöttem a kicsit erősebb italból a korábban odakészített pohárba, és le is húztam, majd ismét töltöttem... Ez már kissé bizsergetett, erre elmosolyodtam, mert jólesett az érzés. Kivettem még egy üveg bort. Jacob nem is sejtette, hogy hová dugtam el a piámat. A konyhaszekrény legfelső részét nem érte el, és az üvegek elé pakoltam egy csomó konzervet és müzlis dobozt a biztonság kedvéért. Eszébe se jutott volna, hogy itt találja a kis raktáramat, főleg mivel az orra előtt rejtegettem.
Egyszer se gondoltam Jake-re, amikor már a második üveg felénél jártam a kanapén terpeszkedve. Figyeltem a képernyőn villogó reklámot, amiben bikinit viselő nők kenték a bőrüket naptejjel. Elvigyorodtam, közben eléggé kóválygott a fejem. Le se vettem a szemem a piros melltartóról, ami feszült az egyikük szép, nagy, kerek mellén. Felsóhajtottam, és rásimítottam a combomra, mialatt ittam még pár kortyot. Nemsokára felálltam, kikapcsoltam a tévét, majd behúztam a függönyöket. Visszaültem a díványra, és már abban a percben izgatott voltam, amikor elvettem a mobilomat az asztalról. Épphogy ráböktem a videóra, már le is toltam a nadrágot és az alsóneműt a térdemig. Megpillantva a lányt a kijelzőn arra eszméltem, hogy félig megmerevedtem. Az tetszett a legjobban, amikor a lány volt felül szembe a kamerával, és széttette a lábát, én pedig mindenét láttam az aktus alatt. Azt képzeltem, miközben kielégítettem magam, hogy én vagyok a férfi a videón.
Elterülve néztem előre egy darabig, miután végeztem, és már az alkoholtól is szédelegtem egy kicsit. Szuszogtam, mert elfáradtam, és nehezen keltem fel, hogy kivegyek pár zsebkendőt az asztal fiókjából. Megtörölgettem a hasam, aztán felhúztam a nadrágom, végül ledőltem a díványra, a lábamat raktam a nedves részre. Hamar mély álomba zuhantam az italtól. Ritkán aludtam el önszántamból, mert rettegtem, hogy ismét a volán mögött fogok ülni, és az autó csupa vér lesz. Akkor a rémképek helyett egy gyönyörű nőt láttam, aki átölelt, de hirtelen eltűnt, amikor megcsókoltam, és én egyedül feküdtem az ágyon.
Gyors volt az egész. A részeg alvás általában úgy hatott, mintha műtétből kelnék; nem éreztem, hogy mennyi idő telt el és milyen napszak van. Néha az is előfordult, hogy azt képzeltem már másnap reggel süt rám a nap. Akkor épp tudtam, hogy körülbelül meddig voltam kiütve, amikor tompa fejfájással kinyitottam a szemem, és a homályos szobára pislogtam. A kezem a nadrágomban volt. Izzadtam a meleg fénytől, ami az egyik ablak felől jött, ekkor már a látásom is tisztább lett, és rájöttem, hogy valami megváltozott. A függönyöket behúztam korábban, de valaki elhúzta. Jacob mellettem ült, egészen közel hozzám, viszont egy perc kellett, hogy észrevegyem. Az alkohol hatása elmúlt, ám az érzések, amiket felszabadított egyáltalán nem. Rettenetes szomorúság, magány és kétségbeesés szorította a mellkasomat, ettől az elviselhetetlen állapottól eszelősen vert a szívem. Azonnal kivettem a kezem a nadrágomból, mert elszégyelltem magam. Ám Jacobot nem érdekelte, hogy a farkamat markolásztam, megfogta a kezem, és eszembe jutott, hogy mennyire tetszenek a tetoválások az ujjain, néztem is egy darabig, de közben könnyes lett a szemem, és amikor megszólaltam remegett a hangom:
– Bocsáss meg!
– Senki se haragszik rád, csupán te. Keress egy szakembert, kérlek.
Nem tűnt dühösnek, amiért ismét ittasan talált rám, ehelyett nagyon békés hanggal beszélt, ez azt bizonyította, hogy valóban szeret. Azonban én csak arra tudtam gondolni, hogy rám pocsékolja a napját, az egész hetet és az életét is. Egy borzalmas emberrel foglalkozik.
– Én vezettem a kocsit – mondtam halkan. – Miattam történt.
Jacob a másik tenyerét ráfektette a kézfejemre, bőre langyossága és a meghitt érintés nyugalommal töltött el.
– Nem a te hibád, hogy belétek hajtott egy másik autó – sóhajtott, és sajnálkozva összevonta fekete szemöldökét, világoskék szemében aggodalom tükröződött.
– Oda kellett volna figyelnem.
Úgy vágytam arra, hogy Jacob átöleljen! És minden eltelt másodperccel, ahogy csak ült ott és nézett, nem fonta körém a két karját, egyre csalódottabb és csalódottabb lettem.
– Kérlek, keress fel egy szakembert Damien!
– De én is szakember vagyok.
– A sebész se műti meg saját magát, mert képtelen rá.
Jacob megsimította az arcom, ettől a szívem könnyebbé vált, ezért lassan fel is ültem, hogy még közelebb legyen hozzám.
– Nagyon jól tudom, hogy milyen a legsötétebb pokolban lenni – mondta, ezúttal komoly hangon és határozott tekintettel. – Éppen ezért tanácsolom, hogy fogadd el mások segítségét. Ahogy én elfogadtam a tiédet tizennyolc éves koromban. Ha nem jössz be hozzám a kórházba, és nem ébresztesz fel a szereteteddel, azt hiszem, hogy meghaltam volna. Biztosan eluralkodott volna rajtam a depresszió. Rossz irányba kezdted gyógyítani magad. Az alkohol nem gyógyszer erre, közel egy éve hajtogatom neked. Úgy csinálsz, mintha te ezzel nem lennél tisztában.
Egy Melbourne-től távoli egyetemen tanultam pszichológiát, aztán ledoktoráltam, majd visszaköltöztem a városba Jake-hez és a lányomhoz, Grace-hez. Tizennyolc voltam, amikor apává váltam és Jacob balesetet szenvedett, ez a kettő együtt egy soha el nem múló, mélyre ható törést okozott nekem, emiatt megváltoztam és megkomolyodtam. Csonttörékenységem következtében rengeteg balesetem volt, és több műtétem, kisgyerekkorom óta, és ezek a törések a lelkemen is nyomot hagytak. Minden egyes kórházban, gipszben töltött idő formált rajtam, elvett gyermeki énemből egy keveset. A betegség már felnőttként nem befolyásolta az életem, csupán a hallókészülék használatával, azonban Grace születése és Jacob állapota ismét feltépett bennem egy a többinél hatalmasabb, fájóbb sebet, ami egészen a lelkem legmélyéig hatolt. Emiatt érdekelni kezdett az ember, hogy vajon mennyi ilyen sebet képes elviselni, meddig véreznek és gyógyíthatóak-e, bár lehet, hogy az egyetemi jelentkezésemmel csupán magam gyötrelmes, rejtegetett sebeimre kerestem magyarázatot, és reményt arra, hogy egyszer teljesen felszívódnak, behegednek. Ezt jelentette az évekig tartó tanulás is, bár egyszer se találtam meg a konkrét választ a kérdésemre.
Apám ötlete volt, hogy tanuljak pszichológiát, bár furcsa szemeket meresztettem rá, amikor tizenkilencedik születésnapom után, régi házunk nappalijában ülve és tévét nézve felvetette ezt. Már egy ideje zaklatottan érintette, hogy nem sikerül pályát találnom, és egy nemcsak jó hivatást kellett választanom, hanem egy olyan karriert, ami lehetővé teszi Grace kezeléseinek finanszírozását, a segédeszközök beszerzését, mint tólószék, számára elektromos változatban, és az utazásokét is, mert az Osteogenesis Imperfectára szakosodott intézmények távoli államokban voltak, és gyakran elvittük oda Ameliával és az ő édesanyjával a lányomat, ahol kezelték, gyógyszereket kapott.
Azért néztem hitetlenkedve apámra aznap, mert nem éreztem elég okosnak magam egy ilyen pályához, meg is lepett, amikor egyik reggel kimentem reggelizni a hátsó teraszunkra, és Nancy mutatta a levelet, amit elolvasva forróság öntötte el az arcom. Mai napig jól emlékszem, hogy csak halványan mosolyodtam el, mert egyszerre lettem döbbent és feszült. Mit fogok kezdeni ennyire messze a családomtól? Képes vagyok elvégezni egy ilyen egyetemet? A fejemet hirtelen elöntő kérdésektől lerogytam a kinti asztalnál várakozó egyik székre, felkönyököltem, és szótlanul figyeltem a terítő közepére készített tányérokat, a tetején lévő fémvillán meleg napfény csillant. Nancy, Jacob édesanyja és egyben apám élettársa, a fülembe suttogta lágy és kedves hangon, hogy ne aggódjak, ügyes leszek, közben gondoskodó tapintásai fel-le jártak lassan a hátamon vigasztalva.
Jacob nagyon büszke volt rám, amikor elmondtam neki, hogy felvettek az egyetemre. Az ölébe ültetett, és szorosan átölelt, mert észrevette, hogy kicsit ideges vagyok. Két langyos tenyerébe fogta az arcomat, és kedves mosollyal biztatott.
Az egyetemi évek alatt kizárólag a tanulmányaimra koncentráltam, és ha tehettem hazalátogattam a családomhoz. Mire a kezembe foghattam a diplomát magamra se ismertem; azt hiszem én voltam a legstréberebb diák, aki minden bulit kihagy és nem csatlakozik semmilyen klubhoz. Úgy éreztem, hogy az életem romokban hever, emiatt több akartam lenni, mint mások, kitűnni a tömegből, amit csak úgy érhettem el, ha érettebb és céltudatosabb vagyok. Habár én voltam az egyetlen, akinek ennyire fiatalon van egy gyereke, meg egy fura betegsége is. Ez megkülönböztetett a többiektől, de az efféle másságot nem szerettem.
Ettem, és ittam pár pohár ásványvizet. Bementem a szobámba, ahol egy évvel ezelőttig a betegeimet fogadtam, de akkor én voltam az egyetlen ott, aki lelki gondokat cipelt. Megkerestem a telefonom névjegyzékében az ismerősöm számát, majd remegő kézzel tartottam a fülemhez a készüléket. Amíg csak pityegést hallottam a földet bámultam, fogalmam se volt arról, hol kezdjem, ettől pedig már nem csak szégyenkeztem, lassan egyre frusztráltabbá váltam. Ezer éve nem hallottam Eddie Sudenly hangját, és a torkomba ugrott a szívverésem, amikor megszólalt.
– Szia, Damien!
– Szia, Eddie!
– Mi a helyzet?
Nyeltem egy nagyot, tompán fájt a fejem is, aggodalmasan végigsimítottam a homlokomon.
– Szeretnék beszélni veled személyesen – mondtam.
– Mint régi baráttal vagy...?
– Szarul vagyok.
– Értem. Nem ülsz volán mögé, ugye?
– Nem.
– Akkor elindulok érted.
– Köszönöm.
Amikor letettem a telefont, akkor olyan érzésem támadt, mintha egy hosszú ideje cipelt mázsás követ dobtam volna le a hátamról. Megtörtem a jeget azzal, hogy felhívtam Eddie-t. Be kellett ismernem, hogy Jacobnak igaza van, és bár tudtam milyen tanácsokat fogok kapni, mégsem sikerült alkalmazni, ha eszembe jutottak.
Átöltöztem fekete ingbe és térdig érő farmerba, majd megmostam a fogamat, jól beparfümöztem a nyakam meg a ruhámat, mert minden bizonnyal érezni lehetett rajtam az italszagot. Megálltam a nappaliban, ahol Jacob a székében ült és tévét nézve evett, a tálca az ölében volt. Észrevéve engem lehalkította a tévét, és félig felém fordult.
– Nemsokára értem jön Eddie.
– Ennek örülök – bólintott, és lerakta a tálcát a dohányzóasztalra, miután letörölte a morzsát a szájáról. Intett nekem.
Odaléptem hozzá, és leültem vele szembe a kanapéra. Jacob gyengéd érintéssel megfogta a kezem, és mosolyogva azt mondta:
– Ne aggódj! Veled vagyok.
– Kösz.
– Nem kell hálálkodnod, ez természetes.
Eddie csoportterápiát tartott csütörtökönként a saját otthonában. Legalábbis legutóbbi információim szerint. Egyszer se mertem felkeresni, és a kocsiban ülve is végig feszengtem, amíg áthaladtunk a városon.
Jacob és én egy modern külsejű házban éltünk. Épphogy lejtős fekete cseréptető alatt a krémszínű falat a garázsajtó körül és lentről egy méterig haladva felfelé halványvörös téglaberakás díszítette. A sötétbarna bejárati ajtó és az ugyanolyan színű ablakok elegáns kisugárzást kölcsönöztek az épületnek. Az udvarunkon pár vékony törzsű, gyér lombú fa állt, amik a nyári hónapokban rózsaszín virágokat bontottak. Eddie ezzel ellentétben egy külvárosi utcában élt, ahol régi építésű házak sorakoztak egymás mellett, bokrokkal vagy sövénnyel elválasztva. Kétszintes, barna építmény előtt parkoltunk le, az ablakokon félig le volt húzva a reluxa. Hosszú tornácra léptünk fel, ahol egy hintaszék billegett a széltől, mellette a kisasztalon lila orchidea ágaskodott műanyag rúddal kitámasztva.
Eddie kinyitotta a szúnyoghálót, aztán az ajtót is, majd bementünk az előtérbe, aminek a falát levélmintás tapéta borította, a fényes fa lambéria felett. Nem messze máris lépcső kanyarodott a felső szintre, a hosszú, fehérre festett korlát folytatódott a folyosó mentén, ahol ajtók törték meg a fal zöldjét. Eddie csak a feleségével élt itt, sosem született gyermekük, mert Eloise folyton elvetélt. Rég felhagytak a próbálkozással, Eddie pedig két éve hozta létre a csoportot, az olyan elveszett embereknek, mint én is. A szakállas, szemüveges fickó negyvenkét éves volt, és általában kockás inget viselt, amit beletűrt a farmerjába. Eloise fiatalabbnak tűnt nála, de valójában egyidősek voltak, szőke, rövid haja kerek arca köré kanyarodott, és mivel testalkata se mutatta, hogy negyvenen felül van, ezért gyakran viselt rövid ruhákat, vagy szoknyát vállpántos blúzzal. Akkor ő foglalta le a csoportot, amíg Eddie távol volt.
Belépve a nappaliba láttam, hogy mindenki süteményt eszik és limonádéval öblíti. Zsebre dugott kézzel álltam meg a küszöbön, és forróság szökött az arcomba, mert az összes tekintet rám szegeződött. Amikor Eddie nyugtatva engem a vállamra simított, akkor sóhajtottam egyet, és zilált pillantásom követte őt, ahogy a fekete karosszékhez sétált. Összecsapta halkan a tenyerét rám nézve, mosolyán észrevettem egy kis sajnálkozást is, amit azért érezhetett, mert a telefonba és a kocsiban se említette, hogy az egy év alatt, amíg nem beszéltünk, a terápiát csütörtökről szerdára tette át. Jobbkor nem is kereshettem volna, és biztosan tudtam, hogy szándékosan nem szólt nekem, nehogy ellenkezzek. Talán a sors akarta így.
Eloise engem is megkínált étellel és limonádéval, de nem kértem, ezután a nő távozott. Feszengve ültem le a többiek közé, még jutott nekem hely a kanapén. Aggodalmas és szomorú pillantások fürkésztek engem, amitől csak egyre stresszesebben szorítottam ökölbe az ujjaimat. Haragudtam Eddie-re, amiért nem közölte, hogy mi vár rám nála. Régen felnéztem rá, mivel tíz évvel idősebb volt, és a hivatása egyik legjobbika, de akkor képes lettem volna megfojtani.
– Mindenki megérkezett? – kérdezte a férfi, azt követően, hogy leült, és keresztbe tett lábbal hátradőlt.
Épphogy elhagyta a száját az utolsó szó, megjelent egy nő az ajtóban, gyorsan szedte a levegőt, látszólag sietett. Kedves mosoly ült szeplős, kerek arcán, hosszú, hullámos vörös hajzuhatag fedte a hátát és a mellkasát. Fekete, lenge ruhát és szandált viselt.
– Elnézést, dr. Sudenly! – szólalt meg vékony, csengő hangon.
– Semmi gond!
Ekkor arra eszméltem, hogy már nemcsak a földet bámulom, hanem kiegyenesedve figyelem a fiatal, vékony nőt, aki Eddie intésére és szavaira kecses járással bejött a nappaliba, aztán helyet foglalt hozzám közel az egyik fotelban.
– Ha már mind itt vagyunk – köhintett Eddie –, szeretném nektek bemutatni a csoport két új tagját.
Hirtelen nem tudtam, ki a másik új tag, sejtettem, hogy az egyik a pár perce érkezett hölgy. Csak akkor tudatosult bennem, hogy Eddie rólam beszélt, amikor azt mondta:
– Az egyikük egy régi ismerősöm – és intett felém.
Meg kellett volna szólalnom, de azonnal lefagytam, ugyanis nem önszántamból jöttem ide, és ezt szégyelltem volna bevallani. Úgy illett, ha bemutatkozom, azonban egyetlen szó se hagyta el a számat. Kínosan éreztem magam a várakozó tekintetek kereszttüzében, közben a könyvespolcok között kattogó régi falióra hangja kezdett kiborítani. A mutató hangos mozdulatai azt jelezték, hogy egyre több ideje hallgatok és bámulok meredten, ezzel egyszerre pedig csak nőtt és nőtt bennem a szégyenérzet. A nőre tévedt a pillantásom, akinek szép, kerek szemében aggodalom villant, és egyik kezével megmarkolta a ruhát is a térdén, az ajka pedig megremegett. Ezután Eddie-re nézett, és félénken megemelte a karját, hogy szót kérjen, majd kapott is.
Egy halvány mosoly jelent meg a szám sarkán és a nőnek is; megköszöntem neki, hogy kihúz a kényelmetlen helyzetből, ő pedig vette az adást. Nagyot sóhajtva csúsztam lejjebb a fekete bőrkanapén.
– Sziasztok. A nevem Savannah. A kislányom egy éve hunyt el leukémiában.
Mindenki egyszerre köszönt neki, majd Eddie megdicsérte a bátorságát, hogy ezt el merte mondani nekünk. Savannah rám sandított, ezúttal nem aggódva, ehelyett egy őszinte mosollyal. Tisztában voltam azzal, ha nem lépek túl magamon, és nem szólalok meg végre, akkor egy kedves biztatást is kapok majd valamelyik jelenlévőtől: semmi baj, mi veled vagyunk, beszélj csak. Nem! Semmi szükségem se volt pátyolgatásra, mint egy gyereknek, főleg, hogy jól tudtam ideje szembenéznem a fájdalmammal, annak ellenére, hogy erősen ökölbe szorult ujjaim miatt a körmöm a tenyerembe fúródott. A homlokom izzadt hullámos hajam alatt, pedig kellemes levegőt teremtett odabent a légkondi.
– Sziasztok – szólaltam meg, de amint meghallottam milyen rekedt a hangom egy hőhullám futott át rajtam. – A nevem Damien.
– Szia, Damien! – köszöntek nekem kórusban.
– Nos – vettem egy nagy levegőt, és előrehajoltam –, egy évvel ezelőtt autóbalesetet szenvedtem én és...
Lehajtottam a fejemet, és nyeltem egyet, aztán a mélyvörös szőnyeget bámulva folytattam, közben remegni láttam az egyik lábfejem:
– Én vezettem az autót, és belém hajtott egy furgon. Velem volt a tizennégy éves lányom, aki nem élte túl az ütközést.
Csak akkor jöttem rá, hogy milyen gyenge az egész testem; a bokám, a lábszáram és a térdem sajgott, pont úgy mintha állnék. Szétnyitottam az ujjaimat, és a tenyeremen lila erek sűrű hálózata rajzolódott ki, nem kifejezetten a másnaposságtól, hisz nemrég ittam, hanem talán attól, hogy még volt bennem ital, és mert előző nap szinte ájulásig vedeltem. Körülnéztem másokon, a normális szülőkön, akik bár ugyanúgy elvesztették a gyereküket, mégse hasonlítottak hozzám. Megvakartam a borostámat, mert nagyon viszketni kezdett, és néha fájdalom nyilallt a karomba is. Nem akartam, hogy ezek az emberek észrevegyék a függőségem, vagyis a gyengeségemet. Száraz volt a szemem, a torkom, és görcs hasított a halántékomba, ez azt mutatta, hogy többet kellett volna aludnom. Ők meg csak lestek engem.
– A kurva életbe! – azzal felálltam, és kirohantam a helyiségből.