Nélküled az élet

5. KELLEMES MEGLEPETÉS

Kimentem a teraszra, miután otthagytam a csoportot. Elővettem egy doboz cigarettát a zsebemből, és kis híján a földre dobtam idegesen, mert alig bírtam kihúzni belőle egy szálat, remegő csuklóm miatt. A tető árnyéka alatt is izzadtam a ház falához dőlve, miközben fújtam a füstöt. El akartam menekülni, elbújni a lakásba, de ezzel csalódást okoztam volna Eddie-nek, aki mindent megtett értem aznap. Bemutatott a csoportnak, sőt, elhozott ide, pedig nem volt kötelessége. Csalódást okoztam a szeretteimnek is; Jacobnak és apámnak, akit hónapok óta nem látogattam meg, még egy emberrel nem művelhettem ezt. De nemcsak őket bántottam, hanem saját magamat is. Folyton azt mondogattam gondolatban, hogy küzdök és jobban leszek, ám sose csináltam semmit. A többiekkel való találkozás egy lépés volt a gyógyulás felé, azonban hiába tudtam, hogy megleltem a helyes utat, rettentően féltem tőle. Azok az emberek odabent nem szerettek volna bántani engem, viszont ha visszaemlékeztem a nappaliban töltött percekre gyűlölet tört rám. Utáltam őket, mert a saját gyászom tükröződött a tekintetükön. Gyűlöltem őket, mert nem tartottak az újtól, eldöntötték, hogy változnak. Emiatt féltékeny lettem rájuk. Tisztában voltam azzal, hogy cselekednem kell, és nem szabad innom, mert nem az alkohol tart rabságban, sokkal inkább én engedem a sötét érzéseket elhatalmasodni. Szégyelltem, hogy ilyen vagyok, és nem merek belenézni senki szemébe. Rettegtem attól, hogy egy gyenge, összetört valakit fognak látni, és majd sajnálnak.
Elfogyott a cigaretta, elnyomtam az asztalon lévő hamutálban. Úgy éreztem, hogy ez az utolsó pillanat, amikor elhatározásra juthatok. Leültem a székre, az asztalra könyököltem a tenyerembe temetett arccal. Bár elrejtőzhettem volna egy olyan helyre, ahol senki se találhat rám! Sietnem kellett, vagy megharcolnom azzal, ahogy odabent viselkedtem. De meg se moccantam, csak remegtem és feldühödtem attól, hogy illő volna elnézést kérnem legalább Eddie-től. Levegőre volt szükségem, és egyedüllétre, hogy ne lássam a fájdalmam tükörképét. Grace volt az egyetlen kincsem. Sose felejtem el a mosolyát, a nevetését, és azt, ahogy ütköztünk az autóval, a feje az üveghez vágódott, és...
Arra eszméltem, hogy könnyektől lesz nedves a tenyerem. Összehúztam magam, görbe háttal, izzadva, de mégis reszketve emlékeztem vissza.

*

Esett az eső. A rádióból egy ősrégi country szám szólt, és Grace dúdolta. Szeretett részt venni a csoportos foglalkozásokon suli után, bár magántanuló volt, az irodalmi szakkörön mindig megjelent. Imádta a könyveket, a költészetet és a tudományt. Ha együtt filmeztünk kijavította a hibákat. Például, hogy a benzin gőze robban, és nem ég olyan szép láng tőle a földön, mint a képernyőn. Iskolából vittem haza, már besötétedett, és az ablaktörlő folyamatosan mozgott előttem. Bosszankodtam is miatta, de amikor belenéztem a visszapillantó tükörbe, akkor rámosolyogtam a lányomra. Nem szerettem, ha dühösnek lát engem. Mindig megértettük egymást, nyugodtan mondhatom, hogy ő volt az egyetlen barátom. Kiöntötte nekem a szívét, ha bántotta valami, és a jó dolgokról én értesültem elsőként. Megesett, hogy egy nap háromszor is felhívott. Emiatt rettentő büszke apa voltam.
– Cody a képembe vágta, hogy ronda vagyok – panaszkodott. Szőkésbarna, vállig érő hullámos haj fogta keretbe háromszög formájú arcát, és durcásan összehúzta nagy kék szemét. Én ilyenkor láttam őt a legszebbnek, mert morcosan kicsit jobban hasonlított rám, és ettől közelebb éreztem magamhoz.
– Cody egy barom – feleltem pár perc múlva. Hamarabb akartam, csak néhány idióta úgy szlalomozott előttem a csúszós úton, akár a versenypályán.
– Tényleg ronda vagyok – sóhajtotta, szomorúan lekókadt rózsaszín ajka. – Igaza van.
– Te különleges vagy Grace, csak néhányan nem tudják értékelni. De majd felnőtt leszel egyszer, és találsz valakit, aki mindennél jobban fog szeretni.
– Mint téged Jakey bácsi?
Megköszörültem a torkom, jócskán zavarba hozott.
– Ja, úgy – helyeseltem.
Grace erre elvigyorodott, és én visszamosolyogtam rá a tükörben. Tisztában voltam azzal, hogy tetszenek neki fiúk. Őszintén hittem abban, hogy egyszer találkozni fog egy kedves férfival, aki majd boldoggá teszi. Erről eszembe jutott valami. Letértem az útról, hogy meg tudjak állni. Kicsatoltam az övem, aztán kivettem a kesztyűtartóból a pénztárcámat, amiben tartottam egy régi fényképet. Megfordultam, és közelebb hajoltam Grace-hez. Nagyobb gyerekülésben ült, amiben biztonságosan utazhatott. Kényelmesen elfért benne, amiért vékony és alacsony. Nem nőtt olyan tempóban, mint más kamaszok. Sokan elhitték volna, ha azt állítja magáról, hogy tizenegy éves. Általában én fuvaroztam, kezelésekre is elvittem, és akkoriban már az ölembe vettem, és beraktam a kocsiba, vagy az elektromos kerekesszékbe, ami a csomagtartóban volt. Több segítségre szorult, mint Jake, aki két erős karjával egész jól mozgatta a testét, átült egyik helyről a másikra. Grace-ben nem volt ekkora erő.
Odaadtam a fotót, és ő döbbenten pislogott rá. Azt hiszem, hogy sejtette, ki van rajta, ettől elérzékenyültem. Egyedül Jacobnak mutattam meg a fotót és árultam el, hogy miért fontos nekem.
– Amy Barnes – mondtam. – Az édesanyám. Hasonlítotok.
– Az igazi nagymamám? – kérdezte Grace szinte szájtátva.
– Egyetemista voltam, amikor apám odaadta. Először haragudtam, amiért nem kaptam meg tőle korábban, de aztán sírtam a meghatódástól.
– Hármas beteg tud gyereket szülni?
– Nem tudott volna, meg akarták műteni, csak túl hamar jöttem, és döntenie kellett, melyikünk maradjon életben. Ő pedig engem választott.
Láttam, hogy Grace szeme csillogni kezd a könnyektől, ezért megálltam a beszédben. Nagyot nyelt, közben figyelte a képet, amin az édesanyám pontosan ugyanolyan volt, mint ő, csupán idősebb.
– Ez a nő hordott ki engem, bár azt hitte, hogy egészséges vagyok.
– Mert te nem törtél a hasában.
– Igen. Az édesapám úgy szerette, hogy belebetegedett a halálába.
Kicsit változtattam az igazságon, nem akartam, hogy Grace egy ilyen érzékeny pillanatban szörnyűséget halljon. Elég szörnyű volt az is, hogy az anyám az életét adta értem, nem kellett a lányomnak több. Nem szívesen avattam volna bele abba, hogy az édesapám őrülete az újszülött fia gyűlöletében nyilvánult meg. Szerinte én öltem meg az anyám.
– Találkozni fogsz valakivel, aki imád majd téged – mosolyogtam biztatóan. – A fotó a tiéd.
– Komolyan? – kérdezte örömtől sugárzó arccal.
– Persze.
Aztán elindultunk. Nem sok kellett volna már, hogy hazaérjünk. Még akkor is zavart az eső, és kikapcsoltam a zenét, hogy könnyebben tudjak koncentrálni a vezetésre.
– Apa, eszünk valamit?
– Mit szeretnél?
– Pizzát!
Csak annyit láttam, hogy nagy fény közeledik felém. Oldalra fordultam, és arra se maradt időm, hogy megrémüljek. A furgon belénk hajtott...