Nélküled az élet

6. EGY DARAB A MÚLTBÓL

Jacob

El kellett hagynom a szobát. Furcsa megérzés uralkodott el rajtam, borzasztóan feszengtem. Eszem ágába se volt elárulni, hogy ismerem Savannah-t. A nappaliban hallgatva a csendet meredtem előre, és rájöttem, hogy talán elárultam volna, ha Damien nem viselkedik furcsán a nő említésekor. Zavarban volt, láttam a szemén és hallottam a hangján. Nem érdekelt, hogy mi történt a terápián, se az, segített-e neki. Egyszerűen csak a zavartsága foglalkoztatott, meg az, hogy mennyire magányos. Tudtam, hogy szereti a nőket, főleg mivel én se tettem oda magam rendesen a kapcsolatunkban. Egyszer se találtam bizonyítékot arra, hogy valóban megcsal. És azt is érdemes számításba venni, hogy régen én küzdöttem depresszióval. Lehet, hogy beképzeltem a megcsalást. Természetesnek hittem, hogy a béna mellől muszáj félrelépni, ám ez baromság. Arra eszméltem, hogy a székem karfájába mélyesztem a körmeim.
Úgy megijedtem, hogy nem csak a lábam, a testem többi része se mozdult. Éreztem belül, a lelkemben, hogy valami készül a hátam mögött. És már elmúlt a depresszióm. Ez igazi megérzés volt. Vészjósló megérzés. Mintha egy másik Damien jött volna haza nemrég. Erősen kételkedtem abban, hogy a hozzá hasonlók támogatása segített változnia. Nem. Mert egy „kedves és aranyos” nő is bekerült a képbe. Egy ember, akit én akkor se pótolhatok, ha szándékomban állna.
Mi van, ha megcsókolta? – jutott eszembe, mint egy naiv kamasznak. A tekintetem kétségbeesett lett; összeráncoltam a homlokom és haraptam a számat. Faggasd ki! Keresd még a jeleket! Morogtam, mert a gondolataim idióta cselekedetek felé irányítottak. Csak beképzelem.
Épp beszívtam egy nagy adag levegőt, hogy normálissá váljon az agyam, amikor Damien megjelent. Bámultam őt rádöbbenve, mennyire hiányzik, és ebben az volt a legszörnyűbb, hogy pár méterre ácsorgott tőlem. Nem, nem viheti el senki, az enyém! Nem hagyom! Tudtam, hogy járhatott volna másféle helyre inni, ahol olyan férfiakkal találkozhat, akik bármikor kaphatóak egy kiadós szexre. És Damien vonzó volt; magas, vékony, szép arccal. Én pedig jól ismertem, hogy milyen édes az ágyban. Mit csinálnék, ha Savannah férfi volna? Egyáltalán honnan veszem, hogy tetszik neki, mi van, ha csak ideges, mert egy ideje nem ivott? Ezekre a kérdésekre nem találtam választ. Elengedtem a karfát, fájtak az ujjaim, annyira szorítottam.
– Mi az Jake? – kérdezte, mert szó nélkül figyeltem.
– Támadt egy ötletem. Megnézhetnénk egy filmet.
Damien karba tett kézzel gondolkodóba esett, zavart félmosollyal fürkészte a földet. Ezer éve nem kértem ilyet tőle, és gyenge próbálkozásnak tartottam a közeledéshez.
– Oké. Azt hiszem, van popcorn – mondta.
– Lehet.
Odagurultam a konyhapulthoz, és kihúztam a szekrény középtájon lévő fiókját. Beleegyezett. De mégis miért? – tűnődtem, miközben kivettem egy zacskó vajas popcornt.
– Hm? – mutattam. – És mit nézzünk?
– Válassz te!
Bólintottam, és nyeltem egyet. Idegesített, hogy nem megy azonnal felelni, attól tartottam, ezzel gyanakvást keltek Damienben. De közben nem értettem, hogy miért pont én félek. Ő vörösödött homlokig egy nő említésekor. Az ölembe raktam a rágcsálnivalót, majd miután közelebb gurultam Damienhez, azt kérdeztem:
– Hogyhogy nem iszol?
– Gond, hogy józan vagyok? – felrántotta a szemöldökét meglepve.
– Dehogy! Csupán furcsa. Ennyire jót tett a terápia?
– Szeretnék normális lenni.
Le akartam zárni a beszélgetést. Sejtettem, hogy vissza fogom terelni a témát Savannah-ra.
– Gyere! – biccentettem. – Legyen egy király horror.
– Nem vagyok oda a véres filmekért.
– Nem lesz annyira véres, nyugi.
Elindultunk a folyosón, Damien kinyitotta a hálószoba ajtaját. A laptopom az éjjeliszekrényen volt. Leellenőriztem, hogy kibírja-e töltés nélkül a film végéig, addig Damien megigazította a párnákat. A készülék hetven százaléknál járt, ezért átültem az ágyra, és letettem középre.
– Kényelmesebbe öltözök – mondta Damien.
– Rendben.
Lestem őt, miközben kibújt a felsőjéből, és kicsatolta az övet a derekán. A félig behúzott függönyökön át behatoló gyenge napfény rávetült. Amíg felvett egy nadrágot és egy könnyű pólót, azon agyaltam, hogy milyen rég láttam meztelen. Egy tökéletes, jóképű férfi fordult felém, és amint leült mellém sajogni kezdett egy rettenetes érzés belül a mellkasomban. Tizennégy évet áldozott rám az életéből, ettől elöntött a bűntudat. Elraboltam tőle mindent.
– Akkor mehet a film? – kérdezte.
– Ja.
Aggódtam, hogy a mosolyom és a kedves tekintet gyenge álarc, amit Damien könnyen leránt rólam, ha akar, főleg, mivel ezt tanulta az egyetemen. Féltem, hogy majd megkérdi, mi bajom, és ha egy sablonos mondattal felelek, a gyanakvás, amit az előbb hallottam a hangján, akkor már a tekintetén is megjelenik.
Egy misztikus horrort választottam, mert tudtam, hogy Damien inkább az akciót szereti, de az ilyet még szívesen megnézte. Én az ágy jobb oldalán, ő a balon, köztünk világított a laptop, a függönyt teljesen behúztam.
– Kérsz? – kinyitotta a kukoricát.
– Kösz, most nem.
Letette a fejét a párnára, és elsöpört egy hullámos tincset a homlokáról. Tetszett ez a mozdulat, meg az is, ahogy a fény kissé rávilágít borostás arcára. Ropogtatva rágott, és aranyosnak találtam, hogy a film leköti a figyelmét. Eszembe juttatta, hogy mennyire örültünk egymás társaságának a sok-sok távol töltött hónap után, amikor egyetemre járt. Rettentően hiányzott, és gyakran beszéltünk telefonon vagy videóhívásban. Annyira fájt a szívem érte.
Többször bekapcsoltam ezt a filmet egyedül, ezért engem nem érdekelt annyira, és elkalandoztam. Vajon mit jelent az, hogy örökké? Vajon mit jelent az örök hűség? Gyönyörű szavak, de feltűnik-e mögöttük az áldozat? Nem akartam, hogy Damien megtudja, mennyire örülök, mert józan. Olyan volt ez a perc, mint bármelyik akkor, amikor még Grace is élt. Sok mindent megváltoztatott bennünk ez az egy év. Vagyis inkább csak azt hittem. Ugyanúgy szerettem Damient, mint a baleset előtt, sőt úgy szerettem, mint a saját balesetem előtt, tizenhét évesen. Az érzés formálódott, változott, de sose múlt el. Az a fiú feküdt mellettem, aki gimnazista korunkban a nyári szünetben a fűben, és együtt kémleltük a felhőket. Arra vágytam, hogy megérintsem szép, hegyes állát, merüljünk el egymás tekintetében, de nem szívesen zökkentettem ki. A filmet kellett volna néznem, és nem őt, de sehogy se ment levenni róla a pillantásom. Ő volt az én különleges szerelmem. A vékony, nagyképű srác, szeme kék foltjaival.
Tisztában voltam azzal, hogy most beteg, nincs jól. A lelke zavaros. Csordultig tölti a fájdalom és a magány. Labilis. Ennek ellenére tudni akartam, hogy mi rejlik a szíve mélyén. Egy egyszerű kérdés kellett volna csupán: szeretsz még? Eltávolodtak az ajkaim egymástól, ám nem jött hang. Máris rohanjam le ezzel, csak azért, mert ma nem ivott? Én szeretem? Ó, igen! Ezt a Damient igen. Nagyon is szeretem.
Nem mertem feltenni a kérdést, mert ebben a pillanatban nem értette volna, hogy miért faggatom. És egyébként mit szeressen bennem? Mit adtam én neki az elmúlt időszakban? Mit adtam neki a tizennégy év alatt? Egy nagy büdös semmit. Ha jobban lesz, akkor elhívom randizni. De miért csak most jut eszembe? Motoszkált valami a gondolataim között, az igazság halvány suttogása: Megijedtél Jake. Megijedtél, mert tudod, hogy milyen gyönyörű az a nő, és azt is, hogy Damien magányos, és mennyire sóvárog a nők után. Furcsán beszélt, ugye? Izgatottan. Volt már ilyen bármikor a múltban?
És akkor rájöttem! Nem viselkedett így még! Mert egyszer se vonzódott máshoz.
Tiszteltem őt. Bődületesen komoly dolgot hajtott végre azzal, hogy velem maradt. Olyan dolgot, ami sokkal nagyobb és erősebb volt nála, és mint egy súlyt cipelte, de sose rakta le. És cipeli most is, a film felénél járva. Olyasmit adott nekem, amit sose adhatok vissza neki már. A húsz, a huszonegy, a huszonöt és a harminc éves Damient. Mindent, ami ő, mindent, amitől Damien Peterson lehet...vagy, ami lehetett volna. Vajon, ha én nem vagyok, akkor most milyen életet élne, milyen személyiséggel?
Sajnáltam, hogy alig kapott valamit tőlem. Pedig nem így terveztem.

*

Amikor egyetemista volt, azzal ütöttem el az időmet, hogy edzettem. Akkor múltam el huszonegy. Anya és Leonard gyakran egyedül hagytak, mert dolgoztak, a barátaimmal is ritkán találkoztam. Murphy tetovált a szalonban, ahol az én tetkóim is készültek, aztán zenélt az apja kocsmájában. A másik haverom, Brian lediplomázott, de még tanult tovább. Őt a balesetem előtt ismertem meg, amikor diákként egy gyorsétteremben dolgoztam. Meleg volt, mint én, és amíg tudtam járni folyton utánam koslatott. De sose alakult ki köztünk semmi komoly, ugyanis Damien és én már akkor is együtt jártunk.
Azon a napon, amelyiken Damien először hazalátogatott, emeltem párat a fekpadon, hogy megduzzadjanak az izmaim a karomon és a mellkasomon. Ezt mindig így csináltam később is. Tetszeni akartam neki. A floridai Gainesville-ben található egyetemre járt, ahol pszichológiát tanult, ez népszerű szakok közé tartozott ott. Melbourne-ben is volt egyetem, több is, de Leonard ragaszkodott ahhoz, hogy a fia elhagyja a várost.
Leraktam a súlyt, és a mellettem lévő, falra erősített kapaszkodót megragadva ültem fel, így könnyebben ment, főleg kimerülten. A hajlított fémrúd eleinte nem volt ott, csak hónapokkal később szereltem fel, hogy edzeni kezdtem. Ittam pár korty hideg ásványvizet, aztán letettem a flakont a földre. Szabályosan vettem mély levegőket, mert jócskán kifáradtam. Akkoriban meghagytam egy kis körszakállt, a hajamat pedig lent rövidebbre vágattam, mint fent, a hosszabb részt hátrafésültem és bezseléztem, hogy a helyén maradjon. Úgy formáztam, hogy a homlokom felett legyen egy kis emelkedés, ennek köszönhetően nem lapult teljesen a fejemre. Akkor épp nem volt rajta semmi, ezért a szemembe lógott, ilyenkor oldalra söpörtem, és a fülem mögé tűrtem.
Megizzadtam, és miután pihentem megfogtam a jobb lábam, átlendítettem a pad másik oldalára. Odahúztam a székem. Elindulva kifelé, mozgatva a hajtókarikát, feszültek és kis híján sajogtak az izmaim. Szerettem ezt az érzést.
Reggel óta azt vártam, hogy Damien megérkezzen, bár tudtam, hogy estefelé jön. Rengeteget voltam egyedül az elmúlt időszakban, és azzal enyhítettem a magányomat, hogy videókat töltöttem fel a netre a követőimnek. Sok embert érdekelt, hogyan élek kerekesszékben. Kedves, támogató hozzászólásokat kaptam. Megmutattam nekik, hogy sportolok, hogy ülök székből ágyra vagy kanapéra, hogy működik a székem. Mindent, ami eszembe jutott. Látták a fürdőszobánkat is, ahová épp begurultam, és belenéztem a tükörbe. A tetoválásaim közül a karomon lévő tájkép készült el, a mellkasomon a lángok között szárnyait széttáró főnixmadár egyelőre csak kontúrvonalakból állt.
Tudtam, hogy anya estig dolgozik, Leonard akkor érkezik, amikor Damien, mert munkából egyenesen a reptérre megy érte. Valamivel el kellett terelnem a figyelmem arról, hogy egyedül vagyok. Le akartam zuhanyozni, ezért kinyitottam a szekrényt, kivettem a köntösöm. A köntöst mindig ráterítettem a székre, amikor már átültem a zuhanyülőkére. Így a szék se lett vizes, amikor ismét elhelyezkedtem benne, és a köntöst is könnyebben felvettem, aztán a szobámban törölköztem meg és öltöztem fel.
Akkor nem viseltem felsőt, jobban esett anélkül lennem, főleg mert tetszettek a tetkóim meg a felsőtestem is. Két éve legmerészebb álmomba se gondoltam volna, hogy bármit is kedvelhetek a külsőmön, miután közel a tizenkilenchez felkeltem az altatásból, és hirtelen összeomlott körülöttem a világ. Azóta kicsit megbékéltem.
Székben ülve nehezebben vetkőztem, de akkor csak egy laza térdnadrágot viseltem és zoknit. Megmarkoltam a WC melletti kapaszkodót, és addig húztam magam, amíg megemelkedett a fenekem, és le tudtam csúsztatni róla a nadrágot. Letoltam a bokámig, aztán lehajoltam, megemeltem a lábam, hogy levehessem a ruhaneműt és a zoknit is.
Megmostam a kezem, aztán megtöröltem. Kinyitottam a szekrényt, és kivettem a dobozom. A kicsi, fehér, tiszta törölközőt a hasamra terítettem. A katétert kibontottam a csomagolásból, összeraktam a zacskóval. Megfogtam a péniszem, de nem szorosan, felfelé tartottam, és így vezettem bele a csövet. A folyamatból semmit se éreztem, csupán annyit, de azt is a kezemmel, amikor a cső vége ellenállásba ütközik. Már csak azt kellett megvárnom, hogy a zacskó telítődjön amíg muszáj, amikor pedig abbamaradt kihúztam a csövet. Ilyenkor pár csepp vizelet a törölközőre csöpögött. A zacskó tartalmát kiöntöttem a WC-kagylóba, majd miután kiürült kidobtam a kukába, a csővel együtt.
Zuhanyzást követően visszatekertem a szobámba felöltözni. Vettem alsót, pólót és kényelmes nadrágot is. Majd sokáig az asztali számítógép előtt ültem, és online játszottam. A karakterem egy nagydarab, szakállas fazon volt, akinek túlélőket kellett megmentenie egy zombi apokalipszis után. Imádtam ezt játszani, mert közben üzeneteket írtunk egymásnak a többi játékossal. Király fegyvereket gyűjtöttem be, és úgy puffantottam le a véres, ronda zombikat, hogy kiloccsant az agyuk. De nem ezt szerettem benne a legjobban, hanem azt, hogy fel lehetett építeni egy komplett falut vagy kisebb várost, épületről épületre, ahol a túlélőket rejtegettük. Meg tudtam nézni a többi játékos virtuális városát, és mindig a sajátomat találtam a legjobbnak.
Aztán gondoltam, hogy rögzítek egy videót, amiben elmesélem, mit csináltam aznap: sportoltam, zuhanyoztam, játszottam és várom a szerelmem. Gyakran fel se tűnt, hogy milyen hosszú ideig játszok, igyekezni szerettem volna, mert Damien lassan megjött. A követőim tízezer fölött voltak, és nem szerettem volna csalódást okozni. Az elmúlt évben gyűjtést indítottak nekem, támogattak pár dollárral, hogy vehessek jobb széket, fizethessem a kezeléseimet, vagy bármi mást. Nagyon hálás voltam ezeknek az idegen embereknek. A videóim végén megköszöntem, hogy vannak nekem. Rengeteget segítettek abban, hogy legyen egy kis önbizalmam. Azt is tudták rólam, hogy régen úsztam, megmutattam nekik az első kórházban készült fotóm, és beszéltem az érzéseimről. Volt olyan, aki azt írta, hogy jó kedvet kap, ha megnézi az új videóm. Lehet, hogy azért, mert szerencsétlen vagyok, és nálam kevés embernek van rosszabb napja. Bár voltak pillanatok, amikor szerencsésnek gondoltam magam. Más betegekkel is összesodort a sors terápián, pszichiáternél, és néha úgy ültem be anya kocsijába, hogy megnyugodtam, mert nem fejjel sérültem. Hisz, akkor is egyedül töltöttem a napot, és semmibe se szenvedtem hiányt, tökéletesen elláttam az igényeim. Néha ki is takarítottam, porszívóztam, vagy főztem, mire a többiek hazajöttek. Egyébként is tevékenykednem kellett, különben csak agyaltam volna.
Szelfibottal felemeltem a telefont, hogy egészben rajta legyek a felvételen, és élőben jelentkeztem be. Oldalt felvillantak a reakciók és a hozzászólások. A szívek és a lájkok jólestek, önbizalommal töltöttek el, de a lelkem mélyén sejtettem, hogy miből fakad a kedvesség.
Miután végeztem és elköszöntem pár percig hallgattam a csendet, de sose szerettem. Félelem és aggodalom uralkodott el rajtam. Kevéssel több mint két év telt el a balesetem óta, de még mindig szörnyű gondolatokat szabadított fel bennem a csend. Szörnyű, bántó gondolatokat, amik mintha nem is az én fejemben születtek volna, hanem egy nálam sokkal gonoszabb Jacob agyában. Tudod, hogy miért kedveskednek neked? Tudod, hogy azért adnak pénzt, mert használhatatlan lenne a tested a kibaszott széked nélkül? Arra gondolnak: szegény srác, nyomorult, béna, és mosolyog... Kínjában mosolyog.
A csend alattomos ellenség, ha valami meghibásodott bennünk. Egyből meghalljuk miatta az elromlott gépezett vészjósló nyikorgásait. És tudjunk, hogy nemsokára darabokra szakad alattunk, és mi a földre kerülünk, összetörve. Arra eszméltem, hogy szorítom a botot, de az ujjaim is sajognak már, a tekintetem a földre mered, a látásom elhomályosul, miközben éles napfény világít rám. Idegesített. Legszívesebben felugrottam volna, és behúzom a függönyt...
Sóhajtottam, és levettem a botról a telefont, a botot meg az ágyra dobtam, szándékosan nem a földre, nehogy összetörjön. A haragtól reszketett a csuklóm, a fülemben pedig továbbra is suttogott alattomos hangon a másik énem. Sohase akartam beszélni vele. Nem gyűlöltem, rettegtem tőle. Szánalmas vagy. Erősnek próbálsz látszani, de szerencsétlen vagy.
Tisztában voltam azzal, hogy el kellene küldenem őt, elcsitítanom, de minél tovább tartott a csend, annál hangosabban szólt hozzám. Aztán behálózta az agyam, mint egy ocsmány daganat. Én meg hittem neki. Elhittem minden egyes ronda szavát. Megremegett a szám, összeszorítottam a fogaim. És a vízre gondoltam, meg a rémálmokra, a srácra, aki könyörgött a medence szélén: ne, ne tegyetek bele. Régen volt, de annyira nem, hogy elfelejtsem. Soha, sohase felejtem el.
Meggörnyedt a hátam, és a föld felé hajtottam a tekintetem. A telefonom fekete kijelzője nedves lett izzadt tenyeremtől. A pillantásom arrébb siklott, az első tetkómra, a számsorra. Szépen mutatott fehér csuklómon. Akkor születtem újjá. Nem, akkor pusztultál el.
Jó mély lélegzetet véve emeltem fel a fejem, és kétségbeesve néztem a bútorokra, ablakra és ajtóra. Gyorsan szedtem a levegőt, fáztam. Olyan volt, mintha itt lenne, mintha az a hang bármikor testet ölthetne, hogy megöljön. Az ajtóra meredtem rettegve. És még csak el se tudok futni előle. Olyan rég jött elő, és annyira sokáig rejtőzködött a mélyben. De ott volt végig, és semmi se kellett ahhoz, hogy kimerészkedjen. Csak a csend.
Őszintén elhittem, hogy nemsokára bejön azon az ajtón, és rám ront, darabokra tép. Szinte már ziháltam, úgy izzadtam, mintha valaki kést tartana a torkomhoz.
Ekkor megrezzent a mobilom, én meg majdnem elhajítottam. Azonnal odanéztem, és hirtelen átfutott rajtam a valóság egy nagy hőhullámként. Képzelődök...
Csak egy kommentet kaptam: Úgy sajnálom! Most is helyes vagy.
Először nem értettem, hogy ez mire vonatkozik, amíg nem oldottam fel a billentyűzárat. Nyeltem egyet, és még köhintettem is, mintha meg akarnék szólalni. Nem csoda, hisz az előbbi percekben gombóc lett a torkomban, meg egy nagy a hasamban. Még szerencse, hogy ezt éreztem, bár az idegességtől akkor eléggé mart a gyomrom.
Fogtam a telefont. A tekintetem ismét megdermedt. Szétáradt bennem a harag, a csalódottság, és ezért az egészért az a kibaszott hang volt a felelős.
Tele volt a platformom régi, középiskolás fotóimmal is. Onnan indultam, és a követőim észrevették, hogy lecsúsztam a lejtőn. Le a szakadék legaljára. Ezért dicsért meg az idegen lány.
A kép az uszodában készült, rajtam volt az a hülye úszósapka is, a szemüveg meg a homlokomra csúsztatva. Feszülős nadrág, és mindenem csupa izom, mivel gyerekkorom óta úsztam. Tizenhét lehettem a képen. Mosolyogtam csípőre tett kézzel. Csak edzés, de élveztem. Az a kurva sapka is jól állt, és én úgy láttam magam akkoriban, mint egy szerencsétlent. Pedig... Pedig... Olyan gyorsan szedtem a levegőt, hogy látványosan emelkedett és süllyedt a mellkasom.
Már szinte hallottam, ahogy a hang közeledik felém a folyosón, és mindjárt benyit, rám ront, eluralkodik rajtam... A pulzusom az egekig szaladt, a szemem bekönnyezett, de csak az egyik, az orromat megtöltötte a váladék, hangosan szipogtam. Úgy éreztem, mintha fulladoznék... Mint akkor, mint akkor... Az óceán sós ízét éreztem a számban...
Hallottam a lépéseit, valóságosan. A kilincs megmoccant, halkan nyikorgott. Odakaptam ijedt tekintetem, eltátottam a szám is, amikor kinyílt az ajtó:
– Jacob! – és rohant felém. Amikor átölelt, alig jutottam szóhoz.
– Damien...
Úgy örültem, hogy végre itt van. Az ölembe ültettem, szorosan átöleltem, mire felnevetett. Mosolyogva néztem őt. Levágatta a haját, megborotválkozott, és finom, kicsit szúrós férfias illata volt.
– Nahát! Milyen szexi ez a körszakáll! – mondta.
– Köszönöm – megsimítottam a halántékát, egy hullámos, világosbarna tincset a füle mögé tűrve. – Fáradt vagy?
– Nem. Aludtam a repülőn.
– És milyen az egyetem?
– Unalmas, senkivel se barátkoztam egyelőre, nincs szobatársam a koliban.
Még alig volt egyetemista, mégis annyira másnak láttam Damient. Nagyon szerettem, viszont eszembe jutott, hogy mennyivel előrébb jár nálam az életben. Bármiféle célt kitűzhetett, bármit megtehetett, bárki lehetett a jövőben. Büszkén mosolyogtam, bár kissé keserédesen, mert én is pont ugyanazokra a sikerekre vágytam, amik felé ő haladt.
– Hogy vagy, szívem? – kérdezte őszinte törődéssel.
– Rossz nélküled.
– Ahogy nekem nélküled.
Megcsókoltam Damient, aztán azt kérdeztem:
– Segítsek behozni a csomagjaidat?
Damien bólintott, aztán felállt. Átültem a székembe. Anyáék a nappaliban voltak, Leonard pizzát rendelt vacsorára. Az ölembe emeltem Damien táskáját. A karommal éreztem, hogy milyen nehéz, de a combommal már nem, csak annyit vettem észre, hogy nehezebben megy hajtani a széket.
A szobámba érve Damien lerakta a holmiját a szekrény mellé. Kibújt a cipőjéből, és elterült az ágyamon.
– Elgémberedtem a repülőn – tárta szét a két karját, lehunyta a szemét is megkönnyebbülten.
Közelebb gurultam, megsimítottam a bokáját, mire rám sandított.
– Menjünk ki – mondta kicsit csalódottan. – Apának is hiányoztam.
– Gondolom, csak holnap találkozol Grace-el? Késő van.
– Igen – bólintott, és felült.
Megtapintottam sima, halványan szeplős arcát, mert leszegte a fejét, kezdett elmerengeni. Szomorúnak tűnt. Talán Grace miatt.
– Gyorsan ideér a kaja – igyekeztem elterelni a figyelmét. – Fincsi lesz.
Damien nem felelt, ismét bólintott. Még kevés időt töltött távol tőlünk, mégis mintha megkomolyodott volna. Egy kicsit hiányzott a nagyszájú kamaszfiú, akibe beleszerettem, de a változása természetes volt. Tekintetbe véve, hogy édesapa, és Damien mindig gondoskodni szeretett volna a lányáról, vállalta a felelősséget. Csodáltam benne ezt.
– Nagyon büszke vagyok rád – megemeltem az állát, hogy nézzen rám.
– Hát, még én rád.
Damien megérintette a kezem, és pár percre a két tenyerébe zárta. A balesetemre célzott, vagyis a felépülésemre. Mi tagadás, valóban olyan nehezen sikerült győzedelmeskednem a betegségem felett, akár édesapának lenni, vagy egyetemre járni, diplomát szerezni. És én is csak az elején tartottam, hiába telt el két év, ezt bizonyította a délután is. Akkor nem tudtam, hogy valaha megszabadulok-e a kellemetlen érzésektől. Féltem attól, hogy örökre velem maradnak, és ott fognak lapulni lelkem legmélyén.
Ezúttal más volt a csend, ami letelepedett ránk. Kellemes, megnyugtató, Damien jelenléte egészen megváltoztatta, a szobám se tűnt annyira fullasztóan magányosnak, és már nem akartam mindenáron cselekedni valamit.
Később a nappaliban ettük a pizzát, közben halkan szólt a TV. Leonard Damien mellett a kanapén hátradőlve hallgatta, ahogy a fia mesél az egyetemről. Arról, hogy az előadásokon majd’ elaszik és örülne egy szobatársnak, mert nehezen barátkozik.
Lassan beesteledett. Damien lezuhanyozott, a szobámban vártam őt, ahol égett az éjjeli lámpa. A székemben ültem a gépemnél, játszottam. Atlétát viseltem, hogy tetsszek neki, ha bejön. Azt hiszem, hogy akartam tőle valamit. Ha egyebet nem is, akkor legalább átölelni. Félelmet szült a köztünk lévő távolság, amiért bármikor találhat jobbat nálam, ami valljuk be, annyira nem lett volna nagy feladat. És majd legközelebb úgy jön haza, hogy elárulja, már van valakije. Tartottam attól is, hogy keveset adok a szerelemben, ettől megkeseredik, és amíg ezen járt az eszem folyton félrekattintottam, amikor a zombikat kellett volna kinyírnom. Fel is bosszantott a dolog, ezért inkább kiléptem hirtelen az egész böngészőből.
Abban a percben kinyílt az ajtó, és én azonnal odanéztem. Egy tökéletes fiú (vagyis már férfi) lépett be, vizes, hullámos hajjal, szürke, laza térdnadrágban, és mást nem is viselt. Imádtam, ha félmeztelen van. Beugrott egy hároméves emlék arról a nyárról, amikor még tudtam járni, és egy kicsit összevesztünk, én meg durcás kisfiú módjára bezárkóztam a szobámba zenét hallgatni. Aztán ő váratlanul bejött hozzám, ugyanígy mosott hajjal, és megmutatta a kedvenc könyvét. Akkor is éppúgy állt előttem, ahogy most, és kedvesség sugárzott a tekintetéről.
Nem volt nála könyv, és egy kicsit férfiasodott a válla, az arca, de a pillantás ugyanaz maradt, ahogy az én szívem is pont úgy dobogott érte, mint tizenhét éves koromban.
Csupán mosolyogtunk egymásra. Vannak olyan pillanatok, amikor nincs is szükség semmilyen szóra, mert elég, ha a másik pislog, ebből rögtön kitaláljuk, hogy mire vágyik. Megérintettem az állát, és a nagyujjammal végigsimítottam szép ívű, vékony ajkán.
Hátrébb húzódtam a székkel, és csak biccentettem. Damien sóhajtott, és amikor nyelt egyet, ugrott az ádámcsutkája, ami annyira vonzó volt. A szemébe lógó tincstől kívánatos lett, és a hangos levegővételektől is, amint az ujjaim hegyét végigvezettem a hasán. Semmit se mondott, csak lejjebb tolta a nadrágját, erre a kezem is lejjebb csúszott, és megmarkoltam félig kemény péniszét. Selymes bőre érintése heves dobogásra késztette a szívem.
Levettem róla a nadrágot teljesen, ekkor meztelen állt előttem. Lefékeztem a székem. Damien megfordult, beleült az ölembe, és a mellkasomra dőlt, a lábát pedig lógatta az én talptámaszon lévő lábam mellett. Őrjítő boldogsággal töltött el, hogy ez a gyönyörű fiú ruha nélkül, felizgulva ül az ölemben, és hozzáérhetek, azt tehetek vele, amit csak szeretnék.
– Úgy vágytam már a közelségedre – súgtam a fülébe, és megcsókoltam a nyakát.
Nem válaszolt, csak felsóhajtott, miközben a combját tapogattam, majd a combjai között. Akkor már keményebb volt, és a kicsöppenő váladékkal rásimítottam oda az ujjam, ahol a legérzékenyebb.
– Istenem... – suttogta, és egészen elengedte magát. Könnyű volt gyenge csontjai miatt, és a székem velem együtt is elbírta. – Olyan éhes vagyok, annyira... éhes...
– Hisz, nemrég ettél – mondtam játékosan.
– Szexre éhezem.
Damien lehunyt szemmel, szenvedéllyel csókolt meg, telhetetlen gyorsasággal mozgatta a száját a számon, a nyelvét a nyelvemen. A haja alá túrtam lágyan, csak épphogy cirógattam a fejbőrét. Tudtam, hogy ez ellazítja, megnyugtatja, mint egy kellemes masszázs, így talán mérséklődik az izgatottsága, nehogy túl hamar véget érjen neki. Aztán rávettem, hogy előre dőljön, a lábát a földre tette. A nyakától induló tapintásom, egészen a derekáig, libabőrt hagyott a hátán, és halk nyögéseket csalt ki belőle. Ezt ismételgettem egy darabig, míg végül a vállára tapintva visszahúztam őt a mellkasomra. Nem álltak meg az érintéseim, áthaladtak a mellbimbóján, a hasán, aztán ismét a combjára került a kezem, a hajlathoz, amit úgy szerettem simogatni. Jól ismertem, hogy hol vannak a férfiak erogén zónái, mert én csak azokon keresztül élhettem át szexuális izgalmat. És ami nekem, az neki is jólesett.
Megcsókoltam a füle alatt, óvatosan megharaptam a fülcimpáját.
– Ez olyan jó... – lehelte félig becsukott szemmel.
Szerettem örömet okozni Damiennek, mert ilyenkor tele lettem önbizalommal. A homlokomhoz nyomta a homlokát, ekkor újra közel került az arcunk, így megcsókoltam őt. Előbb az alsó, majd a felső ajkát, a nyelvemmel behatoltam a szájába. Közben forró péniszét a tenyerembe fogtam. Tudtam, hogy most az én ágyékom is égne, felállna a farkam, ő meg érezné, mert az ölemben ül.
Hozzám ért Damien teste és megbabonázott az illata, ettől a bőröm érzékeny lett, kellemes volt már csak az is, hogy a felsőm puha anyaga néha elsiklott rajtam. Ellazultam, leereszkedett a szemhéjam, a fejemből kiürült minden rossz.
Damien odabújt a nyakamhoz, halk morgással jelezte, hogy élvezi, amit csinálok, aztán azt súgta:
– Le akarok feküdni Jakey.
Sok párna volt az ágyamon, és ő kényelmesen elterült ott. Gyönyörűnek láttam, főleg a tekintetét, amivel kérlelt engem, és már nyújtotta is felém a karját. Megfogta a kezem.
– Benyúlsz oda? – kérdezte. – Már úgy hiányzik nekem!
Bólintottam, és arrébb csúsztam, az ágyam szélére erősített fából készült rövid korlátba kapaszkodva. Ezt is magamnak szereltem fel, hogy könnyebben fel tudjak ülni még álomittasan reggelente.
Az éjjeliszekrényem fiókjából síkosítót vettem ki, és nyomtam belőle a kezemre. Közel voltam Damienhez, felé tudtam hajolni, úgy, hogy rásimítottam a fenekére, és meg is találtam a lyukat. Elég nedves volt a kezem ahhoz, hogy őt is bekenjem. Tudtam, hogy a síkosító meleg érzés, a behatoláskor forró, még jól emlékeztem rá. Arra is, hogy milyen felizgulni, meg elélvezni, benne valakiben. Vagyis őbenne. A gondolat engem is vággyal, izgatottsággal töltött el, főleg, hogy közben Damien elterült teljesen, széttett lábakkal, amiket behajlított, hogy még közelebb legyek, és csókolózhassunk. Harapott és felfalt, tapogatta a vállam. Sóhajtott, morgott és nyögött.
– Nagyon szexi a körszakáll – mondta, és ráfújt a számra egy újabb nyögést.
Két ujjam gond nélkül becsúszott, majd Damien beengedett egészen belülre is. Egy másodpercre lenéztem, és nem volt lankadt, ugyanolyan merev maradt, mint előbb, pedig ilyenkor gyakran elpuhult neki. Az járt a fejemben: bárcsak a farkammal lehetnék odabent, bárcsak érezhetném milyen forró!
Tovább csókoltam a nyakát, kulcscsontját, közben megéreztem valamit az ujjammal. Megnyomtam párszor.
– Ó, istenem! – Damien rám nézett döbbenten, de a szeme hamar lecsukódott, ahogy a kezem egyre gyorsabban mozgattam. – Istenem! – mondta még hangosabban.
– Rossz? – kérdeztem kicsit aggódva.
– Jaj!
Damien az arca elé kapta a tenyerét, amikor elélvezett. Gondoltam, folytatom, mert ez nagyon tetszett, bár semmit se tudtam szólni, úgy ledöbbentem én is. Ő meg végre rám pillantott, de egy-két mozdulatom után megint sperma spriccelt a hasára. Összerántotta a szemöldökeit, kipirult a homlokáig, a hajába markolt, és ismét eltakarva az arcát morgott halkan.
– Ne hagyd abba... – könyörgött.
Ekkor már felemelte a lábát, az egyiket a vállamra tette. Nagyon gyorsan mozgott a csuklóm, és el is gémberedett, fájni kezdett.
Damien annyira édesen nyögdécselt bujkálva előlem két reszkető keze mögött! Szégyellte magát, mert akkor történt vele ilyen életében először. Nem is tudtam, hogy ő ezt szereti, és büszkévé tett az öröme. Rájöttem, hogyan lehet maximálisan kielégíteni. Megismertem a testét, és megmutattam neki is. Ahogy végül nézett engem kimerülten, kócosan, pirultam és kissé zavartan, olyan érzésem volt, mintha addig nem beszéltem volna egy nyelvet vele, és akkor végre megértettem minden szavát.

*

Most is megtehetném? – gondoltam, miközben Damient figyeltem, aki feszült figyelemmel várta a film végét. Azt hiszem kicsit elkalandozott, lekötötte a mozizás. Engem inkább az emlékezés kötött le, és jobban el is szórakoztatott a filmnél.
– Ez szuper volt – mondta, amikor vége lett.
Rám pillantott, de összeráncolta a homlokát. Fogalmam sincs, hogy bámulhattam rá, de határozottan megleptem. Annyit tudok, hogy mosolyogtam, bár lehet, hogy a szemem tükrözte, mire gondoltam.
– Zuhanyozz le! – szinte utasítottam.
– Büdös vagyok?
– Nem azért.
Damien előre fordult, nehezen jutott szóhoz, de értette, hogy mit akarok. Azért lehetett zavart, mert rég céloztam erre.
– Akkor megyek – bólintott, és arrébb tette a laptopot.
– Siess! Bár előbb hozhatnál egy pohár vizet.
Damien nyelt egy nagyot, aztán bólintott, felállt, és kicsit lassan tette meg azt a pár lépést az ajtóig. Nem, senki se veheti el tőlem – mondtam magamban elszántan.