Belehabarodva az Ellenségembe ⛵

57. Szeretlek te hülye!

🦈 Oliver szemszögéből 🦈

A tömegben nyüzsgés hallatszott, azonban az oltár előtt némán bámultunk egymásra négyen. Jenna, Chester, a pap és én.

- Jenna... - súgtam oda halkan. Alig tudtam belekezdeni a mondandómba, pedig már kínosan sok ideje csöndben álldogálok. - Sajnálom hogy ilyen módon megzavartam a szertartást, és szintén sajnálom hogy...

- Amikor a legnagyobb szükségem volt rád, akkor magamra hagytál? - szakított félbe azonnal.

- Jenna én...

- Tudtad hogy haldoklom és mégis... Mégis elmentél.

Egyedül Jenna anyukája állt fel, és kezdett el papolni... pedig van már itt egy szerzetes, és asszem egy elég.

- Megígérted hogy nem látlak többet! Egy rettenetes ember vagy Oliver, már gyerekkorodban se bírtalak, viszont én hittem benned. De te nem változtál semmit. Ugyanaz a trehány kisfiú maradsz aki mindigis voltál. Könyörgöm mikor szabadul már meg tőled a családunk végre? - Fájtak a szavai, de nem mond egy olyan orbitálisan nagy marhaságot mint általában...

- Ms. Grey. Habár furcsának tartom a nevelési módszereit, megértem. - néztem a szemeibe. - Félti a lányát, ami teljesen normális. Azonban idővel el kellene engednie a kezét... Jenna hozhat saját döntéseket és lehet önálló nő is, ez nem változtat azon a tényen hogy ön az anyja. Szeretni fogja, és most is biztos vagyok benne hogy szereti... Csak már kicsit sok ez a kontrollálás amit maga csinál. Tanácsokat adhat, de ennél többre nincsen szüksége egyelőre. - sóhajtottam. - Sajnálom ha sok gondot okoztam a családnak, és nem szeretném rabolni az ön idejét sem, csak három percet kérek a lányával.. - hajtottam le a fejem.

- Rendben. - bólintott. Talán az érveim mögé látott, talán nem, mindenesetre most Jenna jön...

🌞 Jenna szemszögéből 🌞

Oliver viszonylag hamar és egyszerűen meggyőzte anyát, mint aki külön készült erre.

- Jenna... - szólongatott. Feszült rajta az ingje, egy sötét galléros zakóval vette fel. Finom illata volt, de nem túl erős. Legalább a megjelenése kifogástalan...

- Igen?

- Nem voltam önző, nem magam miatt mentem el és "hagytalak magadra". Hanem miattad... Túl sok problémát okoztam neked és nem voltam képes téged ilyen állapotban látni. Mindigis szerettem volna hallani hogy szeretsz de... nem ilyen áron. El kellett mennem. Az egyetemen sem bírtam nélküled, a szobatársám egész nap csak rólad hallott. Ott azt mondták, ha eljövök, nem mehetek többé vissza. De eljöttem, Jenna. Itt vagyok. Miattad. Akármi lehetnék a világon, de én a tiéd akarok lenni. - nézett bele mélyen a szemeimbe, mire én hamar elkaptam a tekintetemet. Felsóhajtott. - Sajnos hónapoknak kellett lefolynia hogy rájöjjek mindigis te voltál az, akire szükségem van. Aki törődik velem, aki megérti a humorom, aki még nagyjából elvisel mindenféle hibám ellenére. Kicsi korunk óta bírtalak, aztán ez idővel átalakult egy kicsit többé... Sőt sokkal... Sokkal-sokkal többé. - lágyan mosolyogni kezdett. - Kicsi Jenna...

Kérdő pillantást vetettem rá, nem értettem mit akar mondani, pedig már szinte teljesen egyértelmű volt, de valahogy nem akartam és nem is tudtam elhinni.

- Szeretlek te hülye! - mosolyodott el miközben közelebb lépett hozzám.

- Istenem Oliver... - szólaltam meg könnyes szemekkel. - É-Én i-is téged... - dadogtam, mert nem bírtam elhinni...
Oliver szeret,
Oliver Carter szeret...
ENGEM SZERET!!

- Peched van mert én is szeretem. - lépett elém Chester, enyhén alrébblökve Olivert.

- Te bántottad? - förmedt rá.

- Mivan?

- Te bántottad? - vonta kérdőre újra, erőszakosabb hangnemben.

- És ha igen?

- Te kis... - Láttam hogy a vér forr az ereiben és nem sok választja el őt attól, hogy behúzzon egyet Chesternek... Vagy kettőt.

- Na mit fogsz tenni? Úgysem mersz megütni. - Nem bírtam tovább, végül én rúgtam meg hátulról. Nem mondom hogy túl erősen de... Benne volt minden iránta érzett gyűlöletem. Chester a földre rogyott az ütéstől, és nem vagyok orvos, de valószínűleg ott marad majd egy ideig.

- Hát ez.. elég király volt. - Húzta el a száját Oliver. Átlépett az alatta fekvő fiún és közelebb hajolt hozzám.

- És most? - bizonytalanodtam el.

- Megcsókolhatom a menyasszonyt? - Kérdezte udvariasaan, majd karjait a derekam köré fonta.

Némán és kínosan bólintottam, túlságosan zavarba jöttem a történtektől. Számomra még mindig hihetetlen hogy újra itt van és láthatom. Amikor már teljesen feladtam, újra felbukkant az életemben. Csupa kellemes meglepetés ez a srác...

A következő pillanatban Oliver egy mély csókot nyomott a számra. Először úgy, mintha porcelánból lennének. Lágyan és szenvedélyesen csókolt, menta illatú lehellete hamar felszökött az orromba.
A csípőmet egy erősebb szorítással megmarkolta, ezzel elérve, hogy ágyékunk egymáshoz feszüljön. Ennek hatására belevigyorgott a csókunkba. A lábaim megremegtek, és ha nem tartott volna, ott helyben összeesek. Ajkaink egyre hevesebben érintkeztek, a kezei lágyan mozogtak a derekamnál. A szívem sebesen dobogott, végre újra éreztem azt, amit már hónapok óta nem: szerelmet.

- De hát... - szólt közbe anya, majd megzavarodott, mintha hirtelen megértette volna a helyzet komolyságát és elnémult. A szemem sarkából láttam, ahogy feláll, és tapsolasba kezd. Hamar követték a példáját a többiek. Mindenki közül Lexi tapsolt a legbüszkébben. Valószínűleg az ő keze is benne van a dologban.

Oliver kezei végigsiklottak a testemen, azonban a fenekemnél megállt. Felkapott a kezébe, és elindult az oltár felé, miközben egy pillanatra sem szakadtunk el egymás szájától. Ott tartott engem, mint valami díjat, aztán hozzátette.

- Egyszer ténylegesen itt fogunk állni, a kettőnk esküvőjén... Rendben?

- Rendben. - bólintottam, de szemeim ismét az ajkaira tévedtek. Oliver ezt hamar kiszúrta és egy gusztustalanul dögös vigyorral nézett rám. Végül a vágyaim szerint cselekedett; ismételten az enyémhez tapasztotta puha ajkait.