A LEGJOBB HIBÁM

6. - Franciázás

MAEVE DAWN

A napok csak úgy szálltak, olyan sebesen, hogy észre sem vettem. A hétvége szinte elröppent a városnézéssel és tanulással, na meg persze a pénteki – számomra – bukott buli is visszhangzott hétfőtől. Másoknak természetesen szuper volt, és nagyon sokan be is nyomtak, a buli végének pedig elvileg a rendőrök vetettek véget, miután annyira elfajultak a dolgok, hogy egy srác megpróbált beleugrani a medencébe a háztetőről. A szomszédok kihívták a helyi rendőrséget, és azonnal lefújták a bulit. Bár számomra érthetetlen, hogy nem lett ebből nagyobb ügy, amiért Miles még bőven nincs huszonegy, és egy csapat részeg tinit engedett inni. Az ő háza, az ő felelőssége. Miután Ace hazakísért, és sikerült éppen Sadie anyja előtt megérkeznem hozzájuk, egyszerűen fogalmam sem volt, mi történt odakint a kerítésnél. Ace közelsége megijesztett, nem is kicsit. És ez nem amolyan "felelés előtti" gyomor görcs, vagy izgulás volt. A helyzet az, hogy ilyet sosem éreztem még. Minél közelebb lépett, annál jobban éreztem, hogy egyre gyengülök és gyengülök, majd mikor beleütköztem a betonkerítésbe, csak az járt a fejemben, hogy nincs menekvés, és nem tudok menekülni. Aztán mikor nekitámaszkodott a falnak, már mozdulni sem bírtam volna. Mindkét kezével eltorlaszolta a menekülési útvonalaimat. Először kétségbeesetten akartam tőle hátrálni és kiabálva menekülni előle, de a valóság az, hogy nem akartam, hogy vége legyen. Nem bírtam megmozdulni, a kisördög a vállamon csücsülve azt suttogta a fülembe, hogy maradjak, én pedig hallgattam rá, és ráadásul elég magabiztosságot adott ahhoz, hogy kiszedjem Ace-ből a választ.

Akarom.

Lehunyt szemekkel újra és újra visszagondoltam erre a pillanatra, amiről senki sem tud. Sem Sadie, sem Jasper. Magam sem voltam tisztában, hogy pontosan mi történik, de azt pláne nem akartam, hogy Sadie kérdezősködjön. Jasper pedig...nos, ő a barátom, és bár valószínűleg az ég világon semmit sem csinálna, nagyon megharagudna. Még azt sem mondtam el neki, hogy ma Ace átjön, mert korrepetálnom kell franciából. Nem mertem. Miután Jasper hazajött Bostonból, és szombaton korán találkoztunk nálunk, egyszerűen teljesen úgy éreztem, mintha elidegenedtem volna tőle. Ugyanaz a szép mosolyú, gyönyörű kék szemű fiú volt, mégis, amikor ott állt, közel hozzám és éppen megcsókolt, lehunytam a szemeimet, és abban a pillanatban az emlékeim újra és újra felidézték Ace közelségét. Jasper kellemes, drága parfüm illata helyett újra Ace fűszeres, férfias illatát éreztem az orromban, és azokat a ragyogó zöld szemeit láttam magam előtt. És ez nem tetszett. Megijedtem ettől, mert olyasvalakire gondoltam a barátom jelenlétében, akire rohadtul nem kellett volna, és akit valójában ki nem állok.

- Minden oké nyuszifül? - kérdezte Jasper kissé furán bámulva, miután érzékelte, hogy nem csókoltam vissza. A becenév hallatán hirtelen kínosan kezdtem magamat érezni. Eddig sosem fordult elő, hogy ne tetszett volna Jasper egyik beceneve sem. Viszont most, egyszerűen ki nem állhattam a szájából.

Bármennyire is utáltam, a Miss Dior megszólitás hiányzott egy bizonyos valaki szájából.

- Öö, persze! - mosolyogtam rá a lehető legmeggyőzőbben. Bár aki egy kicsit is ismer, azonnal kiszúrja, hogy a mosolyom hatalmas kamu. - Csak elképesztő fáradt vagyok.

- Nekem mondod? Ez a hét a Harvardon valami kőkemény volt. - sóhajtott Jasper, és úgy tűnt, mintha überelni akarna. - Nem is tudom, hogy tényleg fel fognak e venni. Egyszerűen hiába koncentrálok oda száz százalékosan, úgy tűnik nem elég és hozzáteszem...

Bár nagyon szerettem volna tovább hallgatni Jaspert, a válla fölött megláttam az ismerős magas alakot, és rögtön kiszúrtam mellette Sadie göndör fürtjeit is, Sadie szokás szerint benne volt a sztorizgatásba, ezt onnan vettem észre, hogy megállás nélkül mozgott a szája, és vadul artikulálva magyarázta Ace-nek a mondandóját. Aztán figyeltem a fiút. Csak hallgatta és hallgatta összeráncolt szemöldökkel, majd mikor Sadie vihogva mesélte tovább a történetet, Ace elvigyorodott, megvillantva a hófehér, tökéletesen egyenes fogsorát. Csak egy pillanatra történt a dolog, és máris ugyanúgy, komoran meredt maga elé, a szemeit forgatva. Én pedig szerencsére pont elkaptam ezt a tökéletes pillanatot. Aztán, mintha megérezte volna, hirtelen felénk pillantott. Sadie még mindig magyarázott neki, majd mikor észrevette, hogy Ace minket, vagyis inkább engem néz, mosolyogva integetett. Szélesen elmosolyodtam, majd újra Ace-re pillantva le is fagyott az arcomról a mosoly.