A LEGJOBB HIBÁM

7.- Fehér hattyú

ACE NORTH

- Utoljára mondom, hogy nem öltözöm sem balett táncosnak, sem pedig semmilyen nevetséges faszságnak! - sóhajtottam a telefonba ezredjére Sadie-nek, aki valóban, ezredjére sem akarta megérteni, hogy én bárminek is beöltözöm azon a nyamvadt suli bulin.

- De Halloween van Ace! - kezdett szinte könyörögni a lány a vonal másik végén, ami alapjáraton mindig büszkeséggel tölt el, ha valakinek már könyörögnie kell, a mostani helyzetben inkább dühített. - Miért nem egyezel bele csak egyszer?

- Mert mondjuk nem fogom majdnem tizenkilenc évesen leégetni magamat az egész iskola előtt. - válaszoltam meg az elég egyértelmű kérdését.

- Ez nem igazság! Akármit kérek tőled, sose csinálod meg! - kezdett Sadie sarat dobálni, amit nem igazán díjaztam.

- Ezt szerintem most fejezd be. - hangom nyugodt volt, mégis fenyegető. Még a legbátrabbak is megrettennek, ha így beszélek, Sadie is csak mormogott a telefonba.

- Akkor mi leszel? - kérdezte néhány perc múlva.

- Semmi. - vágtam rá egyértelműen. - És ne is próbálkozz Miller, nem tudsz hatni rám.

- Sajnos igen, te már immunis vagy. - nevette el magát, amire én is megejtettem egy nagyon lágy mosolyt. - Rendben, elfogadom a döntésedet. De akkor is haragszom.

- Te mikor nem? - válaszoltam vissza gúnyosan. - Lépek.

- Várjál már! - kiáltott bele a telefonba. - Mindig olyan gyorsan rám rakod! Már ezer éve nem beszélgettünk, és ha hiszed ha nem, kissé hiányolom a legjobb spanomat!

- Jó, gyere át akkor. De nem fogok veled trécselni Miller, azt elfelejtheted! - sóhajtottam úgy, mintha csak szívességet tennék neki, mert belátva a dolgot, tényleg elég régen bandáztunk már.

- De fogsz! - vágta vissza Sadie, és meg sem várva a válaszomat, direkt rám nyomta a telefont.

Hátradőltem az ágyban, a tenyerembe temettem az arcomat, miközben azon agyaltam, hogy miért pont Sadie Miller a legjobb barátom. A valóság az, hogy bár van elég sok spanom, az iskolából senkivel sem beszélek. Leginkább az edzésekről alakítottam ki egész jó haveri kapcsolatokat, de sosem nyíltam meg senkinek sem úgy igazán. Próbáltam keresni azt a személyt, akinek megnyílhatnék, akiben bízhatnék, de amikor ezt megtettem volna, mindig jött valami, amitől meggondoltam magamat. Újabb és újabb csalódások értek, amikből egy idő után már nem kértem, és ezért jegeltem ezt az egészet, egészen addig, amíg egy nap az iskolában meghallottam Sadie-t sírni a folyosón.

Kevesen voltak már, mert emlékszem délután volt. Én a büntiből indultam haza, és a csendes folyosón nem hallottam mást, csak a göndör, barna hajú lány szipogását és keserves zokogását. Ott ült a földön összekuporodva, egy zsebkendőt szorongatva feketére festett körmei között, arcáról pacákban folyt le a fekete szemfesték, és még életemben nem láttam olyan összetört lelkű embert, mint amilyen ő volt akkor. Egy pillanatra el akartam menni. Átfutott az agyamon az a gonosz gondolat, miszerint nem az én dolgom, és ne vegyem át más terhét, de a szívem legyőzte az agyamat, ugyanis akkoriban én is egy összetört lelkű gyerek voltam még. Lehunytam a szemeimet, és felidéztem a megismerkedésünk első napját.

"- Jól vagy? - kérdeztem sajnálattal a hangomban, miközben leguggoltam a lány elé. Ijedtem kapta fel a fejét, és elfordította, hogy ne láthassam az arcát. De én magam felé fordítottam lágyan, és akármennyire nehéz volt, rámosolyogtam. - Csak segíteni szeretnék.