A tizenhét éves Maeve Dawn élete kicsit sem mondható átlagosnak. Körbe öleli a luxus definíciója, a harmónia és az igazi családi szeretet. Tragikus, erőszakos múltjuk menekülése óta az édesanyja rövid pórázon tartja. És bár az anyai szigort nehezen...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
MAEVE DAWN
Hálaadás. Az amerikai emberek egyik legfontosabb ünnepe a július negyedike mellett. Franciaországban evidens, hogy nem ünnepeltük, miért is tettük volna, ám amióta néhány éve Amerikába költöztünk, Zach szereti tartani az itteni szokásokat és ünnepeket, mi pedig anyával szépen lassan kezdünk hozzászokni, hogy november utolsó csütörtökén minden évben pulykát eszünk. Az iskola szünetet rendelt el. Egy kicsit talán nem is bánom, ugyanis szörnyen sokat készülök az órákra, emellett rendszeresen járok zongora órákra is, és kezdem úgy érezni, hogy elfáradok. A karácsonyi szünet előtti utolsó hajrá még hátra van, de ez a hosszú hétvége most őszintén jól jött. Plusz, a családi együttlét is jót tesz a lelkemnek, ezért vártam annyira a vacsorát.
Bár ne vártam volna ennyire.
Csütörtök délelőtt anya és Zach bevásárolni indultak a legközelebbi Walmart-ba az esti vacsihoz. Valami vendégekről is beszélt, bár őszintén nem tudom kik lennének képesek átjönni ezen a napon. Az én véleményem szerint mindenki maradjon otthon, és élvezzék egymás társaságát. Amíg anyáék vásároltak, rám parancsolt, hogy tegyem rendbe kicsit a konyhát. Mivel úgy sem volt jobb dolgom, nekiláttam, csak éppen csörögni kezdett a telefonom a nadrágom hátsó zsebében. Sadie.
- Szia. - köszöntem bele hangosabban, mivel kihangosítottam a lányt a telefon másik végéről, és a konyhaszigetre tettem a telefonomat.
- Csak én utálom egyedül ezt a nyomorék Hálaadást? - szólt a telefonba köszönés nélkül, kissé kifakadva.
- Hát, nem is tudom Sadie...- gondolkodtam el egy pillanatra, miközben egy kis létrára állva törölgettem a szekrényeket. - Mi franciák vagyunk, csak szokásból tartjuk.
- Bárcsak inkább valami távoli nemzetiségem lenne, és inkább nyugodtan döglenék az ágyamban, csak a mai napot ne! - nyöszörgött Sadie, és egy kicsit úgy tűnt, hogy valóban utalja ezt a napot.
- De miért utálod ennyire? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Az apám hálaadáskor halt meg, és az anyám ilyenkor bekattan. - válaszolt néhány másodperc múlva csendesen.
- Jaj Sadie, én...- kezdtem bele azonnal a szánakozásba, de inkább befogtam a számat. - Ha gondolod, gyere át hozzánk!
- Kösz Maeve, de egyszer elég volt az anyáddal vacsorázni. - nevette el magát. - Remélem nincs harag!
- Dehogy! - nevettem fel én is.
- Meg egyébként is már meghívtak máshova. - tette hozzá gyorsan.
