Zantikur, the Sin Eater (A bűnevő)

1. fejezet Zoya

A homokszemek elszíneződtek. Nem tudtak ellenállni az őket lassan birtokba vevő, sötétvörös vér terjedésének. A lomhán csordogáló vér egymás utána hajtotta uralma alá az aréna talaját fedő homokkristályokat. A tömeg őrjöngött, a játékmester bajnokot avatott. Orom keze a levegőbe lendült. Arcán végigcsorgott az izzadság. Alig tarkarta testét egy aprócska ágyékkötő, így csupa izom mellkasán térképet rajzoltak a régebbi és a jelen harcainak sérülései. Tipikus győztes; óriási férfi, harcos, megbecsült tagja a körforgásnak.

Zoya szívverése felgyorsult, a győzelem eszeveszett energialökettel látta el őt. Kesztyűs keze rászorult az aranyszékre, melyen tűkön ülve nézte végig az utolsó mérkőzést. A mérkőzést, mely elvett egy életet, és egyben bajnokot avatott. Jogot adott arra, hogy a győztes elnyerje méltó jutalmát. Őt. Zoyát.

A játékmester öblös hangja fokozta a harctér körül kerekedő, emelkedett hangulatot.

– Naha népe! Üdvözöljétek Ormot, és gazdáját, August herceget!

A tömeg ismét őrjöngésben tört ki. A tapsvihar tornádóként csapott le az óriási játéktérre. A hosszú, téglalap alakú küzdőtérnek Zoyával átellenben lévő oldalán, egy emelvényen megmozdult valaki. Zoya szék karfájára szoruló kezét apró, izgatott remegések járták át. Tudta, hamarosan jelenése lesz.

A szemben lévő emelvényen nemes férfiak álltak, meghajoltak August herceg előtt, aki immár a mérkőzés teljes jogú győztese lett. Zoya a távolból is látta, ahogy a fakó, délutáni fény megcsillan széles vállán, szőke, loknikba göndörödő haján, büszke állán, angyali szépséget idéző alakján. Zoya szívét melegség járta át, mely felkúszott az arcába, így hálát adott a fehér fátyolnak, amely takarta azt. Azon keresztül nézte végig a mérkőzést. Világos, enyhén átlátszó, testhez simuló, fátyolszerű ruhát viselt, akárcsak a két másik nő jobbján és balján.

A játékmester a szent nyelven beszélt hozzá, amelyet mára már csak ritkán használtak, és főként magasztos célokra.

– Dai sana-ka mai tokoto!1

Zoya keze megremegett, amint elengedte a szék karfáját. Szűkös ruhájában felemelkedett a székről. Egy időben a másik két nővel. Sokszor gyakorolták ezeket a mozdulatokat, ezért úgy tűnt, mintha egyetlen akarat három megtestesítője lennének. Ahogy a másik két nő, Zoya is hátratűrte fátylát, amelyet fekete hajába épített, fapálcákból ácsolt szerkezet tartott egyben.

Zoya belseje ijedt madárkaként reszketett a mérhetetlenül sok tekintettől, mely az arcára siklott. Nem tagadhatta származását, nem ez volt a megfelelő alkalom. Mímelt mozdulatokkal szabadult meg hosszú kesztyűjétől, akárcsak a másik két nő. Nem néztek egymásra, mégis érezték a testükben a másik két zantikur rezgéseit. A kesztyű az aranyszékre hullott, így felfedték fekete karjukat. Mintha sötét festékbe mártották volna porcelán bőrüket, egészen a felkarjukig futott a szokatlan sötétség. De nem ért végig. Apró arakák, vagyis írásjelek pettyezték bőrüket. Zoyának még az arca egy részét is lefedték ezek az egymás alá írt jelecskék. Mintha egy gondatlan író kifogyott volna a papírból, és helyette a nő bőrét vették volna célba ecsetvonásai. Csakhogy ezek a jelek mélyen a zantikurok bőrébe ivódtak, nem egyszerű, festett vonalak voltak, életük végéig viselniük kellett őket.

– Ya kancha – hajtotta meg a fejét a játékmester tisztelettel szemében, megköszönve, hogy felfedték magukat. Elvégre Zoya és a másik két nő is a játék fontos kellékei voltak.

Közben August herceg lelépdelt az emelvényről, és megjelent a homokon. Nem sokan követték el ezt a merész húzást, de ő és Orom különlegesen szoros kapcsolatban álltak. Megveregette bajnoka hátát, majd a játékmesterhez lépett, így mindketten az emelvény felé emelték tekintetüket, melyen Zoya állt.