Zantikur, the Sin Eater (A bűnevő)

2. fejezet Konstantin

Akár a bambusz a nyári szélben, az emberek – ki akarva, ki némi ráhatással – teret adtak az emelvényhez közeledő alaknak. Majdnem két méter magas volt, így a többség eltörpült mellette. Úgy szelte a téren tömörülő ezrek tömegét, mint kés a vajat. Az arany oroszlán motívumokkal díszített, óriási palota előtti emelvényen egy szőke férfi, két vadászkutyája és kísérete állt. Katonái sorfalat emelve, dárdákkal, lándzsákkal tartották távol tőle a tömeget. Az első sorok főként nőkből álltak, akik sikoltoztak, olvadoztak minden egyes szóra, mely beharsogta a teret.

– Barátaim, nahaiak! Az éjjel támadás érte Madame Tsuhanda palotáját, támadás érte személyem! – tartott másodpercnyi hatásszünetet.

„Ki ez a gyökér?" szólalt meg egy hang az érkező, két méteres, széles vállú alak fejében. A férfi szőke, dús, inkább hullámos, mint egyenes szálú haját felfogta a feje tetejére, két oldalt rövidre borotválta koponyáját. Fekete napszemüveget viselt, melyben tükröződött a téren gyülekező sokaság látványa. A helyiek álmélkodva, bosszankodva vettek tudomást az emelvényen álló alak mondanivalójáról. Úgy tettek, mintha legalábbis az ő életük került volna kockára az előző éjjel.

„August herceg" válaszolt a fejében zengő hangnak Konstantin, aki a fekete szemüveget leszámítva fehér felsőt, fekete nadrágot, bakancsot, és fekete, vékony szövetkabátot viselt, melynek hátán az LFB felirat állt. Vagyis a Legfelsőbb Független Bíróság rövidítése.

Figyelmét a herceg további szavai kötötték le, így várakozó álláspontra helyezkedett. Szabadon választott helyére lecövekelve hallgatta végig az előadást.

– Engem is megrázott az éjjeli esemény – csitította a felszított hangulatot a beszélő. A tér úgy volt kialakítva, hogy hangját messzire vigye a visszhang, így az utolsó sorokban állók is jól hallották a beszédét. Díszes arany-vörös öltözete drágakőként csillogott a napfényben, mintha maga lenne a Nap, melytől a köré gyűlő emberek élete függött. És ez valóban így volt.

August herceg kihúzta magát, és az emelvényen komótosan járkálva, a megfelelő helyen hangsúlyozva a szavakat, és hatásszünetet tartva beszámolt:

– Az éjjel egy merénylő tört be az említett palotába. Bár én magam voltam a célpont, egy zantikur esett áldozatul, az életét adta értem – a tömeg felhördült, az első sorban álló hölgyek hisztérikusan üvöltöttek. Konstantinnak olyasmit sikerült kivennie a sikoltásokból, hogy inkább áldoznák fel a saját életüket, mint hogy a hercegnek baja essék.

„Ezek eskü, meghibbantak" zengett a másik hang a napszemüveges alak fejében.

„Nem. Csupán annyi történt, hogy a herceg zantikurral hált. Nem emlékszel? Durvább, mint valami tudatmódosító szer. Egyetlen éjszakával tömegek agyát képes kimosni."

„Régi szép idők. Azt azért nem mondanám, hogy hiányoznak..."

„Inkább figyelj a jelekre!" dorongolta le magában a hangot a napszemüveges alak.

– Épphogy leszámoltam ellenségeimmel, végeztem Julius bátyámmal és egész családjával, hogy írmagja se maradjon, és merénylet szennyezi be palotámat – sorolta August herceg, mintha Madame Tsuhanda világa máris hozzá tartozna, vagy mintha már beiktatták volna. Kis híja volt ugyan, de még nem volt kodoralu. Mögötte hivatalnokok sorakoztak, akik egy tekercset szorongattak kezükben, valószínűleg az öreg, beteg Markai kodoralu aláírásával.

A tömeg őrjöngött, úgy ünnepelték a herceget, mintha legalábbis az országot egyesítette volna. Gyerekeket, ártatlanokat ölt, ezt a tényt pedig elmosta egy átkozott zantikur mágiája és az emberek dicsőítő tapsvihara.