Zantikur, the Sin Eater (A bűnevő)

4. fejezet Konstantin

A felkelő nap fénye aranyszínnel vonta be a tájat. A berrenc kitartó zúgása különös aláfestő zenéve látta el a síkságot, mely Levzalottól délre terült el.

„Kitartó egy fruska" dohogott Nar. Konstantin is hasonlóképp vélekedett, akinek a hátán egyre nagyobb erővel csattantak az ütések.

„Nekem mondod?" forgatta a szemét, amikor lassított, és megállt a kietlen földút mentén, ahol a hajnali órákban még a madár se jár. Leállította a hosszú, föld fölött néhány centivel közlekedő hivatali masinát, és kitámasztotta egy arra alkalmas, rászerelt szerszámmal. Kihunyt a berrenc természetes fénye, amint először a zantikur, majd ő is leszállt a motorra hajazó járgányról. A berrenceket utasaik testhője működtette. Nem volt tanácsos órákon keresztül használni őket, mivel a művelet közben előfordult, hogy az utasok belázasodtak.

Konstantin szembefordult a nővel, aki az előbb még kitartóan verte a hátát, hogy álljon meg. Most meg úgy állt előtte, mintha a legártatlanabb virágszál lenne a mezőn. A háta mögött összefogta fekete karját, és állával kimérten a város felé bökött, amit az imént hagytak hátra.

– Madame Tsuhanda palotája arra van.

– Tudom – felelte röviden és tömören a nyomozó.

– Akkor miért nem oda megyünk? – tette fel a jogos kérdést a zantikur, aki maga volt a tótükör sima felszíne, legalábbis addig, amíg az ember a szemébe nem nézett. A kék hullámok a háborgó óceán dühéről adtak tanúbizonyságot, amit a nő palástolni próbált, de se Nar képessége, sem pedig az ő megérzései nem engedték.

– Mert a nyomok Sóvárosba vezetnek. Oda kell mennünk – mondta Konstantin úgy, mintha magától értetődő volna.

– Magának talán igen, de engem vár a Madame.

„Touché" szólt közbe Nar, mint aki jót mulat a kettejük közti feszültségen.

„Te inkább ne szólj közbe!"

„Azt hiszed, boldogulsz a kislánnyal? Élve megesz téged reggelire. Én neki szurkolok." röhögött álnokul a levakarhatatlan társ.

– Látom, nem érti – lépett hozzá közelebb a nyomozó, hogy nyomatékosan az arcába köpje a valóságot. – Nem mehet vissza.

– Maga nem érti! Elismerem, ha úgy véli, unalmasak az utazásai, de kérem, uram, válasszon magának más társat. Engem meg vigyen vissza a Madame-hoz! – hadarta a nő.

– Nem – jött a magabiztos válasz a nyomozótól, aki mozdult is, hogy visszaszálljon a berrencre.

– Nem? Hogyhogy nem? – kérdezte a nő megütközve a szavain. Közelebb lépett a szerkezethez, de nem szállt fel rá.

– Úgy, hogy nem – mondta Konstantin határozottan. – Szálljon vissza mögém! Amint biztonságos távolba érünk Levzalottól, kikérdezem.

– Nem – fonta össze Zoya fekete karját a mellkasa előtt, és olyan tekintettel nézett a már motoron ülő Konstantinra, mint aki a saját fegyverével győzte le a férfit az imént. A szerkezet felvillant, készen az indulásra, de ugyanez Zoyáról már nem volt elmondható.

„Na, milyen érzés, ha ellentmondanak, komám? Egyre jobban csípem a csajt!" harsogott Nar kárörvendő hangja a fejében.

– Akkor inkább gyalogol? – adott gázt a nyomozó, amitől a berrenc előresuhant pár métert, majd megállt. Ki akarta várni a zantikur reakcióját, de a nő formás ajkait összeszorítva a felkelő nap fényébe meredt, mely aranyló képet rajzolt a horizontra. Mintha abból akarná kiolvasni, mi a következő lépés, sudár faként állt, és merengett.