Zantikur, the Sin Eater (A bűnevő)

5. fejezet Zoya

A vízcseppek apró sávokat rajzolva kanyarogtak a nyomozó bőrén, akárcsak az eget szántó hullócsillagok. A fürdőszoba úszott a pipafüst-mirtusz illatban, és Zoya komolyan elgondolkozott azon, mi lenne, ha maradna. Ha közelebb lépne a férfihez, és fekete ujjaival végigkövetné a vízcseppek vonalát a domborodó izmokon. Ismét szokatlan érzés kerítette őt hatalmába, ami az alhasában összpontosult. Folyamatosan azt skandálta neki, hogy menjen közelebb. Képtelenség! Mágia! Bár azt még nem tudta, milyen természetű. Zaklatottan lépett hátra, hogy minél hamarabb kikerüljön a szokatlan vonzásból, és visszanyerje ép elméjét. Egyetlen cél süvített a fejében, ami majdnem szétfeszítette a dobhártyáját, annyira lüktetett: vissza kell mennie a Madame palotájába.

Amilyen nesztelenül csak tudott, kinyitotta a bejárati ajtót, aztán kisurrant. Szerencsére magán viselte Sienna sminkjét, a köpenyét szorosra kötötte, hogy az arakák még véletlenül se villanjanak ki a lábán, ahogy lép, bár fekete karját nehezen tudta eltakarni. Szörnyen izgatott volt; hangosan dobogott a szíve, és csak reménykedni tudott abban, hogy még időben eléri a megbeszélt találkozóhelyet. Folyamatosan úgy érezte, a szívét az imént átfúrta egy tű, s benne egy láthatatlan fonal, mely a nyomozóhoz köti őt. Tudta, nem szabadna így éreznie, hiszen a Madame azt tanította, hogy senkiben sem bízhat. Mindenki csak használná őt, ha nem lennének a játékok és a szabályok... De ez a férfi megmentette az életét, igaz, hivatalból, de akkor is megtette. Ő meg szó nélkül lelép. A lelkiismeret-furdalás csavart egyet szívén. De azzal is tisztában volt, hogy sosem engedné, hogy visszatérjen a Madame-hoz. Lefoglalta őt, mint holmi vagyontárgyat. Hát most láthatja, hogy nem egy tárgy, aki némán ül a zsebében a kütyüi mellett. Kérte, hogy vigye vissza a Madame-hoz, vigye biztonságba, de nem tette. Most kénytelen lesz elviselni, hogy Zoya más utat választ.

Ezekkel a gondolatokkal fejében ért el a reggeli, napsütéses város egyik sötét utcasarkára, egy sütődéhez. A sarok úszott az olajszagban, mivel most kezdték el begyújtani a sütésre alkalmas fritőzöket, de Zoya nem volt éhes. Igaz, mindig is madárétkű volt, most az idegesség kitöltötte a gyomrát.

– Biztos nem lesz ebből bajod? – kérdezte a sarkon ráváró alaktól, aki a hátát a falnak támasztotta, és akkor egyáltalán nem tűnt utcagyereknek.

– Ezer százalék – vigyorgott Ganri. – A nyomozó nem az uram, csak néha bedolgozom neki. Ez a jó az utcai életben, hogy az embernek nincs, aki parancsol – tette hozzá a kisfiú, kezében egy aranypengővel játszva. Zoya kék pillantása elidőzött az érmén, aztán biztosította a gyereket a továbbiakról:

– Ha visszaviszel a Madame palotájába, tudom, hogy nem lesz hálátlan. A herceg is örülni fog, amiért segítettél. Busásan megjutalmaznak.

– Tudom, hisz ezért csinálom – kacsintott rá a kölyök. – Na, induljunk! – intette őt Ganri maga után. Zoya némán követte őt, aki néha beleveszett az utca árnyai közé, néha kilépett onnan, és hátra-hátrafordult, hogy lássa, a nő ott van-e még. Zoya ott volt. Igaz, minden utcasarkon és fordulóban martalócokat, sötét árnyakat és veszélyt látott. A Madame sokat mesélt a bulinegyedről, és arról, milyen veszélyes a kinti világ. Hogy nem szabad senkiben sem bíznia, hiszen könnyedén átverhetik és kihasználhatják. De bárhogy is tudta, Ganri csak a pénzért csinálja, és hogy bevezetheti őt egy sötét sikátorba, ahonnét nincs visszaút, mégis úgy hitte, ő végül is csak egy utcakölyök. És mit akar az utcakölyök? Túlélni a városban. Akárcsak ő.

Úgy vette észre, tettek egy kis kerülőt, mivel a reggeli nyüzsgés éppen a centrum köré koncentrálódott. Ott volt a Madame palotája, akárcsak az Aranyoroszlán kláné, pár utcasarokra egymástól. Az emberek pedig egyenesen az utóbbi elé özönlöttek.