🔞 Tükörbe nézve 🔞

A rossz kezdete: Általános iskola és egyéb dolgok

Általános iskola alsó tagozatban még szerettek, én is szerettem mindenkit. Főleg az osztályfőnökömet, aki egy kedves, aranyos, fiatal tanárnő volt. Nekem már akkor is nagyon kellett a figyelem és a törődés, és úgy éreztem, tanárnőmtől megkapom mindezt.

Bár az se volt teljesen felhőtlen. Ugyanis egyszer egy fiú iskolatársam fogott és lehúzott a pincébe az iskolában. Az okra már nem emlékszek, csak a törmelékre, a koszra és hogy közben leesett az egyik cipőm a lábamról. Meg a kellemetlen érzésre.

Felső tagozatban kezdődött minden. Mindig volt miért belém rúgni. Vagy legalábbis a többi "erősebb " gyerek ezt hitte. Szegényebb családból származtam, Anyu sokat dolgozott, hogy eltartson engem és négy nővéremet. Túl kicsi voltam, túl ügyetlen. Legalábbis én így gondoltam. Meg az osztálytársaim, iskolatársaim, akik bántásai elől inkább a saját kis elképzelt világomba menekültem. Sose voltam agresszív, egyszer volt olyan (még alsó tagozatban), hogy megtéptem az egyik kislányt. Meg egyszer megfojtottam egy tyúkot otthon. Meg pár tojást földhöz vágtam. Hogy miért csináltam mindezeket, azt azóta se tudom. Meg a könyveim széttéptem, a játékaimmal együtt.

Még a tanulás is nehéz
séget okozott. Anyu azt hitte, hogy csak lustaságból nem foglalkoztam az iskolával, de igazából csak menekültem. A sértések elől. A bántások elől. A többiek elől. Önmagam elől.
Egyszer annyira magam alá kerültem, hogy körülnéztem otthon, hogy mivel tudnám enyhíteni a belső fájdalmam. Nem akartam én szándékosan ártani magamnak, csak annyira elkeseredett voltam, hogy muszáj volt valamit tennem. Nem meghalni akartam, csak... szabadulni az érzéseimtől. Találtam is a szekrényben két bontatlan levél No-spát (görcsoldó), amit összetörtem és vízben feloldva megittam.
Szerencsére nem lett komolyabb bajom, csak a gyomrom lett rossz, de hamar elmúlt. Nem úgy, mint a lelki fájdalom. Meg egyszer ollóval is megvágtam magam. Meg egyszer a horgolótűt szúrtam a karomba, csak úgy. Mert fájt. Belül. Már akkor úgy voltam vele, hogy inkább testileg fájjon, mert a lelki fájdalmat már képtelen voltam elviselni.

Emlékszek, hogy párszor Mamánál nyaraltam, és legidősebb nővérem is ott volt, és matek feladatokat oldottunk meg. Meg amikor fel lett állítva a medence, és pont nővérem papucsát vettem fel és kiszaladtam megnézni a postaládát, de közben elestem, és bibis lett a térdem, így nem tudtam kipróbálni az új medencét.
Meg amikor biciklizni tanultam, és már akkor is azt figyeltem, hogy ki néz és belementem az árokba, eltört a szemüvegem meg meghajlott a biciklim. Meg egyszer kaptam nővéremtől egy WITCH Nagykönyvet (kedvenc mesém volt). Meg egy rollert. A könyv a mai napig megvan.

Emlékszem, egyszer (ha minden igaz egy évig) tanultam zongorázni is. Meg úszni is. Nem ment. De legalább el tudtam játszani zongorán a Kis kece lányom-at. Fel is vettem a hangerőt, hogy biztos hallják a tanárok. Akkor - talán életemben először - büszke voltam magamra.

Emlékszek, amikor farsangon mindenkinek volt valami feladata, csak nekem nem. El kellett játszanom, hogy alszok, és én álmodom a történetet. Meg amikor csak dobolnom kellett egy másik csajjal. Elég megalázónak éreztem, legszívesebben nem is szerepeltem volna. Fájt, de nem mutattam ki.

Tisztán emlékszek, amikor egyik este Anyu meg nővéreim már aludtak, láttam, hogy az akkori nevelőapám a laptopján éppen pornót nézett hang nélkül. Lassan odament hozzám (akkor még csak tizenéves voltam), és megpróbált megujjazni. De nyöszörögni kezdtem, a férfi meg megijedt, hogy valaki felébred, és abbahagyta. De én nem felejtek. Mai napig tisztán emlékszek, a mozdulatai és szavai örökké beleégtek elmém legmélyébe: "Úgy fogsz ugrálni, mint egy zebra."

Gyakran volt olyan, hogy beszélgetést, dúdolást hallottam, miközben senki nem volt ott. Ezt akkor teljesen normálisnak hittem, viszont évekkel később újra meg újra előjött (néha a mai napig van). Meg a téves emlékek.

Egyszer legidősebb nővéremmel és mamával elmentünk az állatkertbe, a cirkuszba és a planetáriumba. Meg párszor a másik nővéreimmel állatkertbe.

Meg Ópusztaszerre a voltam kisebb osztállyal. Megnéztük a Feszty körképet is, tetszett nekem, csak esett az eső.
Egyszer meg Anyuval Szarvasra az arborétumba meg Fábiánsebestyénen a lovasnapra is elmentünk, ahol vettük egy gyönyörű lovas órát.

Órákon nem figyeltem, inkább csak ábrándoztam. Inkább lassabban mentem haza az iskolából, csak hogy kicsit egymagam lehessen a gondolataimmal. Minden nap csak azért mentem be az iskolába, hogy túléljem a napokat.

Egyszer hazafelé sétáltam, amikor a hídon áthaladva egy idősebb fiút pillantottam meg nem messze tőlem. Ahogy elhaladtam mellette, a fiú elkapta a karomat, azt mondta, addig nem ereszt, amíg nem megyek vele. Utána lenyomott a földre, és kényszerített, hogy orálisan kényeztessem. Azt mondta hogy ha nem teszem meg, eltöri a szemüvegemet. Féltem, sírtam, de megtettem. Utána mondta a fiú, hogy hiába is mondanám el bárkinek, nem hinnének nekem úgyse, meg hogy hamarosan úgyis elköltözik.

Amikor vége volt az iskolának, akkor sem lélegezhettem fel. Ugyanis ott volt a ballagásom, amin nem tudtam részt venni. Emiatt sokszor sírtam, igazából sokszor a mai napig eszembe jut, milyen lett volna, ha részt vehettem volna rajta.