Taszításból vonzódás

10:Részvét...

Dylan szemszöge:

-Sajnálom..-ennyi?! Ennyit tudott csak kibökni ez a banya?! Bazdmeg én felnyársalom. Vagyis... higgadtság, nyugalom. Biztos nincs nagy baj.. hehe.. ugye?!

-Te..tessék? Mi történt?! -láttam ahogy éppen elmegy a mentős. Utánna rohantam, de hiába.
-ÁLJON MEG! KÉREM!-torkom szakadtából üvöltöttem az egyre csak távolodó jármű felé. Basszus-fogom meg a halántékom mindkét kezemmel. Most mi lesz?

-Mi történt itt?
-Mi lehet vele?
-Meghalt?
-Ugye minden rendben van?!
Ezeket és ehhez hasonló kérdéseket hallottam meg Ms.Viola felé. Lehet túl hangosan kiabáltam.. nem kellett volna.

-Rendben gyerekek! Nincs itt semmi látni való! Vissza a házatokba! Na! Gyerünk!-hadonászott a kezével Ms.Viola.
Majd holnap...-a gondolatomat kettő kéz zavarta meg, amik elkezdtek a faházam fele tolni. Mi a frász történik?!

-Gyerünk! Sipirc a faházadba Dylan.
-öhm Ms.Viola. Mi lesz a mosómedvével?

****

Reggel... igazából hajnalban (4:28-kor) keltem és mentem a kórházba. A GPS-be betütve az itteni kórház nevét:Bostoni kórház és mentőállomás. Érkezési időpont: 2 óra 14 perc.
De jó! Most sétálhatok 2 órát! Komolyan nem értem... tegnap elvihettek volna vele!

Kb 57 perce sétálhatok. Én esküszöm belehalok. De Liusért mindent! Ez a kis gondolat tartott "életben".

Már csak 7 perc! Már szerintem a cipőm talpa is kikopott!
De legalább már itt vagyok! Megérkeztem Lius!

Lia szemszöge:

Arra keltem, hogy valaki kopogtat az ajtón. Hol vagyok?! Oooooo!
Mikor körbe néztem, láttam meg, hogy egy kórteremben vagyok. Biztos a tegnapi miatt.
*kopogás*
-Gyere!-szólaltam meg. Ekkor egy nálam kb 9 évvel idősebb lány lépett be Dylan-nel (?!) az oldalán. Mit keres itt?! Jajj ne. Ne-ne-ne-ne-ne-NE! Tegnap este meghallotta! Basszus!

Meglepődve nézek rájuk. Igazából Dylan-re.
-Jó reggelt kisasszony! Ez a fiatalember látni kívánta magát!
-jó napot! Nyugodtan.-mosolyogtam rájuk. A nővérke kiment, és Dylan leült a mellettem levő székre.

-jól vagy?-kérdezte aggódó tekintettel.
-én igen. De te. Te jól vagy?-utaltam itt a vizes hajára és polójára. Végig nézett magán, és kikerekedett szemekkel bámulta a lyukas cipőjét. Komolyan ez a gyerek meg mit csinált?!
-igen. Csak futottam.-mosolygott erőtlenül. Majd fura fejet vágott. Ennek meg mi a baja?

-Dylan?-valami rezeg. Mi ez?
-Asszem csörög a telód.-oké, hogy csörög, de minek kell ilyen hülye fejet vágni?
-oké Dylan, de te látod valaho...-ekkor kicsit feljebb jött a székről, és kiemelte maga alól. Fúj?
-háát joooo.-mondom, majd ki veszem a kezéből, és megnézem ki hív.
Anya
-Szia anya! Mizujs?
-A.. omm szia...
-Anya minden rendben?-Dylan furán nézett rám.
-Lius ez tudom... tudom, hogy nehéz lesz feldolgoznod...
-Anya?-egyre jobban megijeszt.
-Mochi már nincs köztünk.-erre a mondatra megfagytam.
-A..a macs..macskám?-sokkolva vagyok.. de nagyon.
-Mhm.. sajnálom, hogy nem vagyok melletted..-kinyomtam. Ennyi elég is volt, ahhoz,nehogy elkezdjek sírni. Ebből a kis sírásból zokogás lett.

Szegény Dylan nem nagyon fogta fel, hogy mi is történhetett. Kérdőn nézett rám. Én szipogva elmeséltem ki az a Mochi.
-Mochi a macskám volt. Még az utcában találtam 8 évesen. Éppen Mochit ettem, és adtam neki is belőle. Nagyon sovány volt. Megette az egészet, és én arra gondoltam hazaviszem. Az iskolából jöttem, ezért anya még nem volt otthon. Bevittem a házba, és adtam neki sonkát is.
Mikor anya hazajött kicsit kiakadt, de hamar megkedveltem ő is. Rá pár napra, elneveztek Mochi-nak, mert amikor először találkoztunk ugye Mochit adtam neki. És.. és most.. mindennek..vége...-itt megint elkezdtem zokogni.

Dylan egy kis ideig csak nézett, gondolom feldolgozta a monológomat. Utánna megölelt.
-Nyugi. Én itt vagyok...-simogatta a hátam.