Fetish /Jikook ff./

28.rész

Park Jimin

A nagy bejelentés után Jungkook szülei magunkra hagynak minket az asztalnál. Hosszú ideig szavakat sem találok az anyukája viselkedésére, csak tátogok és Jungkook kezét szorítom viszont. Mióta kimondta a nyomasztó szavakat vasmarokkal szorítja a kezem, de ezt egy cseppet sem bánom. Felé fordulva most először látom őt igazán szomorúnak. Nem sír, de az ábrázata olyan bánatos, hogy az én szemeimbe könnyek szöknek. Nem ezt érdemli. Mégcsak meg sem hallgatták, hogy ő hogyan éli meg ezt az egészet. És hát én értem, hogy ez egy megdöbbentő hír volt, de akkor se kellett volna így kiviharzaniuk.

- Jungkook...- kezdem, ő viszont azonnal félbeszakít.
- Gyere, menjünk innen!- mondja és felhúz az asztaltól. Azonnal ellenkeznék, de aztán eszembe jut, hogy itt most talán csak rontanék a helyzeten, hogyha marasztalnám. Plusz nem akarom még kellemetlenebb helyzetbe hozni.

Úgyhogy egyetlen egy további szó nélkül pattanok fel a motorjára. Miközben száguldunk olyan szorosan kapaszkodok belé, amilyen szorosan csak tudok, hogy érezze, én mellette vagyok és szeretem. Na nem mintha a szülei nem ezt tennék, de el tudom képzelni, most milyen gondolatok fordulnak meg a fejében. Biztosan azt hiszi, gyűlölik és nem akarják látni soha többet. Ami nyilván abszurd, de az ilyen pillanatokban az ember hajlamos túl gondolni a dolgokat.

Hamar világossá válik számomra, hogy a tengerhez megyünk, ami tekintve, hogy már december eleje van teljesen kihalt, a víz pedig barátságtalanul sötétnek és örvénylőnek tűnik. Jungkook is így érezheti most magát. Én pedig csapnivaló pasi lennék, ha hagynám tovább szenvedni.

Amikor lecsatolja rólam a sisakot pedig nem is késlekedem tovább megvigasztalni. Szoros ölelésbe vonom, ezúttal elölről. Mikor izmos karjai megfeszülnek körülöttem, a szívem hatalmasat dobban és azonnal felmelegedem. Arcom a nyakába fúrom és egy kis puszit hintek a bőrére.
- Nagyon büszke vagyok rád!- motyogom, továbbra is belébújva. Olyan meleg és puha, legszívesebben örökre itt maradnék.
- Kösz, csibe! Bár ezzel egyedül vagy- jegyzi meg keserűen, mire felnézek rá, így szembe találom magam meggyötört pillantásával. Bármit megtennék, hogy felvidítsam.
- Tudom, hogy most úgy tűnik, nem fogadnak el, de én biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy szeretnek. Csak fel kell dolgozniuk...
- Feldolgozniuk? Mint a tetkókat és a motort? Még ezek után is napokig kaptam a csalódott pillantásokat és azt, hogy mennyire nem normális az amit csinálok. Igazság szerint tizenkét éves korom óta semmi sem normális, amit csinálok, semmi nem elég, semmi sem elég jó. Nem jók a jegyeim, nem érdekelnek a normális szakmák, úgy nézek ki mint egy huligán, faszfej barátaim vannak, hajtom a csajokat, most meg ez... Bezzeg a bátyám! Ő tökéletes, mindig is az volt. Nemrég léptették elő. Szerinted ez mekkora mélyrepülés? Az egyik fiunk egy mérnöki cég alelnöke, a másik meg buzi.

Jungkook szájából úgy ömlenek a keserűséggel átitatott szavak, hogy egészen biztos vagyok benne,  már régóta érlelődtek benne. Nagy őzike szemeit elfutják a könnyek, de nem akar sírni, inkább csak vesz egy nagy levegőt és elmélázik a tengeren.
Én viszont képtelen vagyok csak úgy elnyomni a zokogást, ami feltör belőlem. Ezt a fiút úgy összetörték, ahogy azt egyik ember sem érdemli meg. És ő mindeddig csak csendben tűrt, magában szenvedett. Ez annyira igazságtalan!
- Héj! Ne sírj, csibe!- fogja kezei közé az arcom, holott most nekem kéne megvigasztalnom őt.
- Én csak... Annyira sajnálom! Nem ezt érdemelted! Senki sem érdemli meg, hogy így elnyomják. És ne hasonlítsd magad a bátyádhoz, mert te nem ő vagy és te a magad módján vagy csodálatos!- mondom, azzal a folytogató gombóccal a torkomban, amit mindennél jobban gyűlölök. Jungkook szavaimat hallva elmosolyodik, hüvelykujjával pedig összegyűjti a könnyeim.
- Édes vagy, de nem akarom, hogy emiatt sírj!- búgja bársonyos hangján, mire hitetlenül megrázom a fejem. Már hogy ne sírnék miatta? Nagyon szeretem és látni, hogy ilyen összetört, ezt hozza ki belőlem.
- De nem bírlak így látni- motyogom, a könnyeimtől már ki se látok.
- Bocs, ez csak kijött belőlem...
- Héj, ne! Ne merészelj bocsánatot kérni! Ez természetes, ennek ki kellett jönnie és hogyha van még több, kérlek, azt is mondd el vagy sírj, bármit! Nem akarom, hogy elfojtsd magadban ezeket az érzéseket! Tudom, milyen, amikor legszívesebben nem beszélnél senkivel, de ettől csak rosszabb lesz.
- Értem. De most azt hiszem, ennyi volt.
- De ha bármi van, azt akarom, hogy velem beszélj róla és ne temesd magadba!
- Így lesz! Kérlek, ne sírj!